TÚLOLDAL

A minap végre valahára lelépett az a húszfős magyar csoport, ami több, mint egy héten keresztül tette próbára a türelmünket.
Egyszerűen utálok ilyet írni és tudom, hogy az általánosítás is csúnya dolog, de ez a csapat igazi állatorvosi lova volt mindannak, amit a saját nemzetem képviselőinek nagy többségében ki nem állhatok.
Az egész avval kezdődött, hogy a társaság oktatója, aki az egész túrát szervezte, (illetve a túrát a főnökeink szervezték meg, ő jóformán csak bookingolt náluk és idehozta a kis tanítványait és barátait) úgy viselkedvén mint egy tojáshéjasseggű post-tinédzser a gólyatáborban, az első itt töltött éjszaka úgy leitta magát, hogy nagy részegségében sikerült hanyattbaszódva ájultan hevernie, aminek egy tizenpáröltéssel összezárható fejseb lett az eredménye.
A felelősségteljes viselkedése folyományaként ugye, nem igazán búvárkodhatott, így az egész horda koordinálását és egyéb ínyencségeket is örökül kaptunk. Többek között egy olyan tanítványát, aki ugyan még csak medencében volt és a könyvet sem olvasta, de már megelőlegezett búvárkártyával érkezett hozzánk.
(A sors fintora, illetve inkább az oktatói kvalitásának a fokmérője, hogy a nyíltvízszűz leány volt talán a legügyesebbnek mondható az egész kompániából)
Az, hogy mindenen meglepődtek és igazmagyar módra folyton elégedetlenkedtek, talán annak is köszönhető, hogy az úriember nem igazán hívta fel az egyiptomi liveabordokhoz szokott kis nyája figyelmét arra az apróságra, hogy most a “real Afrikába” jönnek és itt nem fullextrás szafarihajókon fognak csámpázgatni, hanem azt kapják, ami egy ilyen helyen hozzáférhető.
Ez a mulasztás persze nem menti fel őket a többszöri kérésre sem beszüntetett, merülés előtti pálinkázás, a lebegőképesség fenntartásának hiányából fakadó, korallonkúszás, homokfelrúgás, vízalatti notorius mindenösszefogdosás, (élő)kagylócsigagyűjtögetés, levegőfogyasztásról diveguidenak hazudozás, majd utána a másik oktopuszából lélegezve továbbúszkálás szokásának bűnei alól.
A hotelban az első éjszaka után folytatólagosan panaszok érkeztek rájuk, hogy zavarják a többi szállóvendéget az ordenáré viselkedésükkel, hangosak, részegek, a bárban isszák a kívülről hozott szeszeket, a medencében goprozgatják a nők seggét, mutogatnak és telipofával röhögnek egy félkarú hotellakón, meg effélék.
A hagyományos szittya türhőtahóság összes válfajában jeleskedtek, úgymint az ovodás szexista poénok egymásutánján röhögcsélés, a helyiekre majmokként vagy legalábbis fitymáló sanda vigyorral “ezek” vagy “ilyenek”- ként hivatkozás, és általában az az intellektuális mélygarázsok alsó szintjén jellemző témaválaszték, ami már a fingósböfögős, amcsi vígjátékokban is cikinek számít.
Annak ellenére, hogy szinte mindanyian száz feletti merülésszámmal büszkélkedtek (erősen kétségbevonom egyébként ennek igazságtartalmát)
rosszabbak voltak a vízalatt, mint a sokat hivatkozott kínai búvárok, és az ázsiai öngyilkos kolégákkal ellentétben, sajnos azt a skillt sem tudták hozni, amiben a kínaiak viszont remekeltek, történetesen, hogy a felszínen szupercuki, szeretnivaló emberek legyenek, ami nagyjából minden felszín alatti bosszúságot képes feledtetni.
Az én csapatom az igazi ötven plusszos szószerinti nehézfiúkból állt, akik testsúly tekintetében inkább száz plusszosak voltak, olyan kondícióval, hogy az orvosuk helyében a huzamosabb sík terepen való sétát sem javasolnám nekik, nemhogy a búvárkodni engedjem őket.
Többségében olyan Wingekkel érkeztek, amiket a fent tárgyalt instruktorúr szerzett nekik, “kedvezményes” négyszáz eurós áron, (Persze el is büszkélkedtek vele mekkora “jó deal” volt ez.) és egyáltalán nem volt nekikvaló.
(Egyébként sem igazán értem a manapság divatos Wingmániát, főleg olyan hobbibúvárok körében, akik nemhogy a technikai búvárkodástól vannak fényévekre, de tuti, hogy soha életükben nem fogják ennek a készségnek az előnyeit kihasználni, cserébe viszont remekül fuldokolnak tőle a felszínen, mert a nagy lufira fújt hólyag a hátukon rendre arcra fordítja az agyonsúlyozott testüket.)
Arról nem is beszélve, hogy ezek az ólomnehéz backplate-ekkel szerelt eszközök mennyire “utazásbarátok”, legtöbben még emellé is tizenkét- tizennégy kiló súllyal egészítették ki az összeállítást, amitől persze úgy zuhantak a törékeny korallokra, mint bontógolyó az öreg épületek falaira.
Majd egyikük képes volt mindezt avval indokolni, hogy jót tesz a merülési profiljának ha rögtön az elején, gyorsan jut le a kívánt maximális mélységre… agyrém.
A frissen végzettekkel ellentétben az ilyen öreg idióták már semmilyen intelemre nem hallgatnak, semmiféle építő jellegű tanácsot nem hajlandók elfogadni, mert hát ők azt úgyis jobban tudják.
Azt már talán nem is érdemes megemlíteni, hogy miután a körülmények ellenére egy héten keresztül, töretlen mosollyal az arcomon emelgettem az indokolatlanul tonnás felszereléükkel súlyosbított elefánttestüket, hogy egyáltalán a hajó szélére képesek legyenek kiülni, és mivel jóformán a szárazon is mozgásképtelenek voltak, mindenszarért én rohangáltam nekik, szolgamód cserélgettem a palackokat meg öltöztettem őket, természetesen egy fia buznyák borravalót sem hagytak.
Lesz még a szezonban két nagylétszámú honi csapatunk, és csak remélni tudom, hogy nekik sikerül majd rácáfolni a rossz tapasztalatokra és életben tarthatom a reményt, miszerint nem a teljes kárpátmedencében ragadt lakosságot fémjelzi ez a minősíthetetlen szellemi és morális mélyrepülés…