TÚLOLDAL

“Nagyon furcsa világ az, ami itt van,  legalábbis az alapján, amit a rövid itt tartózkodásunk ideje alatt sikerült megfigyelnem.  A felszínről leszűrhető tanulságok szerint az egy olyan civilizáció aminek nincsen iránya, a terület mint élőhely is valamiféle megfoghatatlan idősíkon helyezkedik el, sokszor nehéz eldönteni példàul, hogy a házak épülnek vagy épp bontják őket, feltàrás alatt álló romok vagy magukra hagyott építkezések, egy letűnt kultúra maradványai, amivel a jelenkor sötétségbe visszasüllyedt képviselői már nem tudnak mit kezdeni, ezért kénytelen kelletlen körbeélik őket, vagy egy kataklizma mementói, amit még nem volt idő eltakarítani, hogy valami modernebbel meghaladhassák azokat…”
Legalábbis ezt írtam, a megérkezésünk után néhány héttel képernyőre vetett, de végül nem publikált piszkozatba, ugyanis teljesen értetlenül álltam a félkésznek tűnő épületek mellett szétfoszló téglahalmok, látszólag komoly munkával megépített alapozásokból kinövő sokéves fák és összedőlt, beomlott tetejű vagy még jó állapotú, mégis használaton kívüli házak előtt. Mindezt úgy, hogy a fent említett romok szomszédságában sokszor lényegesen hitványabb anyagokból, bádogból, fém festékes vödrök lemezzé kalapált maradványiból, sárból és kókuszfonatból összerótt viskókban népes családok tengetik az életüket, és eszükbe sem jut, hogy a lakatlan épületeket hasznosítsák, az évek óta félbemaradt építkezéseket befejezzék.
A talányra a választ nemrég kaptam meg Osman-tól, akit többször befuvaroztunk a munkahelyére, mivel pont abban a hotelben dolgozik séfként, ahol a divecenterünk is van, így viszonylag jól beszél angolul, és el tudunk beszélgetni erről arról. (A stoppolás egyébként elég népszerű helyváltoztatási forma errefelé, így ezúttal, hogy nem az útszélén hátizsákkal posztoló csórikám utazók, hanem a volán mögött ülő motorizált csórók vagyunk, végre kamatostul visszafizethetjük a fiatalkor során az emberi jóság közös számlájáról hitelezett ingyenfuvarokat.)
Vagyis a szóban forgó objektumok elhagyatottsága két okra vezethető vissza, az egyik a könyörtelen óceán, a másik pedig a helyiek gondolkodását mélyen átszövő babonaság.
A parton élő emberek zöme halászattal keresi a kenyerét, és ehhez leginkább a dhaw nevű, egy fatörzsből kifaragott kis “trimaránokat” használják, amik ugyan szépek, meg marha autentikusak, de sajnos nem tartoznak legbiztonságosabb úszó alkalmatosságok sorába. Vannak akiknek ennyi sincs és hajó híján, egy özönvíz előtti búvármaszk és egy botra kötözött kétszázas szeg kombóval vadásznak a vízben úszó bármire, (A bármi, ami mozog, az itt szó szerint értendő, ugyanis a helyiek válogatás nélkül megesznek mindeféle élőlényt – a disznón kívül persze – szigonyaik elől nincsenek biztonságban a ráják, cápák, pár centis vagy akár a rossz ízű vagy egyenesen mérgező színes zátonyhalak sem.) és töltenek hosszú órákat a nyílt vízen, minden egyéb felszerelés nélkül. Mindehhez hozzájön az is hogy, az Indiai-Óceánról a legnagyobb jóindulattal sem mondható, hogy az igazán barátságos és kiszámítható vízfelületek egyike lenne, ezért bizony sokan nem térnek vissza a napi halportyákról. 
Az elindított építkezések, vagy az idő vasfoga által már kikezdett düledező otthonok, ezen eltűnt halászok tulajdonában álltak, és mivel a vízbe fúlt holtak szelleme, esetleg rossz néven venné az elhagyott házba való beköltözést vagy az építőanyagok elhordását, esetleg a romok helyén lévő telek újrahasznosítását, ezért az egész falu tele van ezekkel a furcsa düledező maradványokkal…

A társadalmi berendezkedés régen elhagyta a törzsi struktúrát és amolyan kisközségi érdekközösséggé vált. Persze, mivel egy viszonylag gyéren lakott kis területű szigetről beszélünk, valamilyen szinten, szinte mindenki rokona mindenkinek. Az ezerhatszázas évek óta tartó iszlám befolyás meghatározó, (Azonban ez a helyi pole-pole életszemlélethez igazodva elég liberálisan értelmezett, még a külsőségek területén is csak elvétve látni szélsőségeket. Eddig összesen egy elkendőzött arcú nővel találkoztam és neki is látszottak legalább a szemei, nemúgy mint Bahreinben, ahol hat éves kor felett a nőneműek, kivétel nélkül fekete, kukás/hulla zsákokra emlékeztettek) de az arra alkalmas helyiekkel folytatott beszélgetésekből inkább az derül ki, hogy ugyan eljárnak a mecsetekbe, de mégis sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a tradicionális, helyi hagyományokra, ünnepekre és evvel kapcsolatos szeánszokra, és nem igazán veszik jó néven, ha egyes politikai vagy vallási vezetők a dobolós, éneklős, körbe-körbe rohangálós rituálék rovására erőltetik Mohamed tanításait…

A felfelé ívelő turizmus ugyan számos lehetőséget teremt a helyieknek és bizonyára pörgeti valamelyest a gazdaságot is, de ez inkább a társadalmi rétegek közti hasadékok szélesedését és mélyülését látszik szolgálni a zömében külföldi befektetők látványos gazdagodása mellett…
 
A karibi tapasztalatokkal ellentétben, az “oktatási rendszer” itt egy kicsit fejlettebb, legalábbis számos iskolának látszó helyen okulhatnak a gyerekek mindent elárasztó légiói.  (Minden ház körül rohangál 6-15 kiskölyök, akik a köztük lévő látszólagos korkülönbségből következtetve, a női reprodukciós apparátus fizikai teljesítőképességének maximumra pörgetett igénybevételéről tanúskodnak. Bár a többnejűség elfogadott gyakorlat a térségben, és ez némiképp árnyalhatja a helyzetet, mindenesetre a negatív demográfiai válság réme biztosan nem fenyeget errefelé.)
A pár száz viskóból és odúból álló kis falunkban is legalább négy-öt iskola található, de egyenlőre nem teljesen világos, hogy a betűvetésen és a korán olvasásán kívül mire is taníthatják itt a nebulókat. Legalábbis az emberi civilizáció által felhalmozott óriási tudás megszerzésének
nyomai még közvetetten sem érzékelhetőek a közösség mindennapi életén, az erősödő idegenforgalomból való profitálás lehetőségét a következő generációnak megelőlegező nyelvoktatás például vagy nem létezik vagy nem nagyon érezteti a hatását.

A közlekedésről helyi jellegéről már írtam ezt-azt, elég cifra cucc, de hiába is szokik hozzá az ember agya és szeme az európaszerte bizonyára botrányosnak nevezendő dolgokhoz, a “lokál force” képviselői valahogy mindig tudnak meglepetést okozni.
Ez a kisteherautó például, olyan nyolcvan kilométer per órás sebességgel ment előttünk…

Az ilyen és ehhez hasonlók szemlélése közben, önkéntelenül is előjönnek a gyermekkor homályából felsejlő közlekedésbiztonságra oktató kisfilmek ködös emlékei, és a fejemben már mondja is Bodrogi Gyula, hogy:
” Látod cica, ha olyan hülye vagy, hogy huszadmagaddal utazol a teherautóplatón, és a sofőr fékezni kényszerül, akkor úgy elkopik a húsod az aszfalton, hogy a zebuk is csak hetek alatt tudják róla felnyalni”
Ebben a történetben azonban látszólag megfordul a megszokott színösszeállítás itt én vagyok az okos rózsaszín és ők a balga barnák…