Sajnos ismételten úgy kell utaznunk, ahogy a legkevésbé szeretek.
Vagyis a helyváltoztatás egyrészt kényszerű másrészt az összes nyűgje mellett a rövid idő okán nem igazán kecsegtet a cél megismerésének lehetőségével.
Újra csak a bürokrácia telhetetlen bendőjének táplálása miatt kelünk útra, hogy újabb pecséttel gazdagíthassuk az útlevelünket és ez a drága plecsni alkalmat adhasson a további itt maradásra és a munka folytatására.
Persze kicsit kizökkent a hétköznapi rutinból és mindig akad egy csomó érdekesség is útközben, de kicsit mindig hülyén érzem magam, ha úgy megyünk valahova, hogy épp csak megfordulni van időnk és már jöhetünk is vissza. Ezt az érzést tetézi kicsit a helyi nappalok rövidsége, hat körül már sötétség borul a tájra és ez még a látványban való gyönyörködéstől is jórészt megfoszt minket. Mindettől függetlenül, egésszen a visszaérkezésünk pillanatàig viszonylag tűrhetően alakult a kis muszájkiruccanás.
Reggel legalább volt időnk rá, hogy úgy ahogy kialudjuk magunkat, aztán autózás, pénzváltás, parkolás, várakozás, becsekkolás, ( a járatra való internetes bejelentkezés az áramszüneteknek és a csak lassan vagy semennyire nem funkcionáló weboldalaknak és applikációknak, köszönhetően, amúgy is majdnem az egész tegnap délutánt felemésztette és bosszankodássá transzformálta, majd persze kiderült, hogy nem is volt rá szükség.) újravárakozás, késett indulás…
Az mondjuk valamennyire feldobta a sztorit, hogy hiába is ment el a fél napunk mire repülőre kerültünk, a jegyünk legalább a megszokott böhöm masinák helyett, egy pici, légcsavaros gépre szólt, ami az alacsonyan repülés miatt, madártávlatból engedte látni csinos kis szigetünket és a kenyai partvonal érdekességeit.
A megérkezés után taxiba vágódtunk és újabb másfél órányi üldögélés és dugóban araszolás közben tapasztalhattuk meg, miként nyeli el az éjszaka sötétje Mombasa kaotikus közlekedését.
Mire nagy nehezen átverekedtük magunkat a nyüzsgő városon, és megérkeztünk a szállásadóink által előre lefoglalt vacsora helyszínére, olyan farkaséhes és fáradt voltam, hogy csak egy rakás TUSKER nevezetű kenyai sör behörpölését követően kezdtem annyira összeszedni magam, hogy élvezni tudjam az egyébként nagyon hangulatos, part menti étterem hangulatát.
Az este innentől remekül alakult, a zanzibári egyszerű étkek után igazi felüdülés volt kiváló, európai jellegű sztéket zabálni. (Olyan szélsebesen rendeltem meg az első utamba akadó szimpatikus étket, hogy meg is feledkeztem róla, hogy Kenya nincs alávetve a muszlimok szigorú malacmajszolás ellenes világképének és így akár valami jó kis zsíros disznósággal is kényeztethettem volna a zöldségrágáshoz szoktatott bendőmet.)
A minket elszállásoló páros ugyancsak hajókázásban utazik, ezért az éjszaka megkoronázásaképp, jóllakottan dingibe pattantunk és egy levezető sör kíséretében megcsodáltuk a kacskaringós tengeröbölben horgonyzó katamaránjukat. (ilyenkor hirtelen mindig hiányozni kezd albatross, meg az egész hajós mizéria. Persze ez a mi kis bárkánkhoz képest egy hatalmas 44 lábas monstrum, de így is eszembe juttatja a kanári vízi vigasságokat)
A kecójuk leginkább egy méretes gyárépületből kialakított loftra emlékeztetõ terekkel idézte meg a gyarmati kor fényûzését vagyis akkora hodály volt, aminek csak a konyhájában nyugodt szívvel lehetne bálokat rendezni. A palotának is beillõ kecó méretes tengerre néző terasszán, még egy kis szatmári szilvapálinka(!) kortyolgatással is sikerült bebiztosítanunk a kiváló de rövid pihenést.
Hajnalban újra megcsodáltuk a zajos város forgalmi dugóját, majd ismét reptéren várakoztunk, és egy rövid égenberregést követően már landoltunk is Stonetownban.
Ahol is, a hirtelen változó törvényi környezet meglepetéseként kialakult kellemetlen szituáció okán, az egyszerű ötszázdollár(!) leszurkolása és pecsétbeütés helyett, a marcona vámosok meg idegenrendészeti egyenruhás faszkalapok akadékoskodásával kísért fotózkodás és ujjlenyomatvétel után nekiállhattunk a kontinensre jellemző perzselő hőségben, holtfáradtan és a tegnapi pálesztől kicsit émelyegve, végigjárni az immigration office-ok bugyrait, hogy esetleg újra, boldog business visa tulajdonosok lehessünk. Sajnos eredménytelenül, mivel annak rendje s módja szerint a különböző hivatalok nyitvatartási idejébe már nem fért bele, hogy sikerrel intézkedhessünk…
Hazavezetés, másnap reggel vissza a citybe, ismételten a főváros útvesztőiben hivatalkeresés, rengeteg különféle céges dokumentum lefénymásolása feleslegesen, fejenként öt igazolványkép, kismillió papír aláfirkantása, fizetés, váróbanizzadás, egyéb dolgok beszerzése utáni hivatalbavisszamenés, hiánypótlás után az útlevelünkért cserébe kapott papírfecnivel és a közeljövőben valamikor bepecsételt vízum ígéretével hazakullogás.
Eddig pont három nap csordogált el a bürokratikus feleslegesség áldozati oltárán. Kíváncsian várom a fejleményeket…
TÚLOLDAL 