TÚLOLDAL

A helybéli közlekedésnek vannak sajátos fortélyai, a dolog ott kezdődik, hogy aszfaltútból viszonylag kevés található a szigeten, és azok is leginkább arra hasonlítanak, mint amit csinosan felmartak egy arra vonuló tankhadosztály kíméletlen lánctalpai, a képet némiképp árnyalja, hogy az imaginárius páncélosainkat, ugyancsak képzeletbeli, de nem túl akkurátus bombázóezred vehette célba, óriási bombatölcsérnek is beillő, tátongó kráterekkel egészítve ki az amúgyis “rusztikus” útfelületet.
A többi út természetesen “kövesút”, persze nem a szó hagyományos értelmében, hanem úgy, hogy földút, amiből a sziget bázisát képező éles-hegyes mészkősziklák merednek kifelé, ezek remekül avatkoznak be a gépjárművek szerkezeti integritásába és könnyedén metélik miszlikbe a kocsik futófelületét, így szinte mindennaposak a defektek, amit némiképp súlyosbít az a helyzet, hogy új kerekek beszerzésére egyáltalán nincsen lehetőség. A rendszer ugyanis az, hogy az élelmes gumisok, a Dubaiban vagy a környékén simára koptatott, de még látszólag futtatható abroncsokat összegyűjtik, behajózzák és ezeket az ideig óráig még használható, levedlett darabokat bocsájtják forgalomba a helyieknek, nagyjából aranyáron.  Mindez, a hitvány útviszonyoknak és a mindent beborító borotvaéles koralltörmeléknek köszönhetően, igencsak virágzó biznisszé teszi a fent nevezett vállalkozást.
Egész muris, hogy még a nagyonsokcsillagos, fényes szállodák bekötőútjaihoz is hasznos, ha valami combos négykerékmeghajtású és tisztességesen megemelt gépjárművel rendelkezel, már ha nem akarsz gyökkettővel cikk-cakkban araszolgatni a kerekeket egészben elnyelni képes gödrök és az alvázroncsoló, csipkés mészkőakadályok útvesztősében.  (Mi terepjáró híján, ez utóbbi megoldásra vagyunk szorítva. Bár a gépjárművünk nagy előnyei közé sorolható, hogy az alján kacskaringózó csöveket, vezetékeket és egyéb fontos készségeket előrelátóan vastag fémburkolat alá rejtették, így legalább az efféle létfontosságú cuccok leszakadozásával nem kell a mindennapi búvárbeszerző körutak alkalmával számolnunk.
Az útépítés kizárólagos joga értelemszerűen az államé, aki persze nem mozdul meg fillérekért. Mivel a turizmusban érdekelt nagyobb cégeknek azért van mit a tejbe aprítani, önköltséges alapon meg is rendelték az aszfaltozást. A vezetés annak rendje s módja szerint be is gyűjtötte a resortoktól a projectre szükséges irdatlan összegeket, majd az “Afrikában szinte ismeretlen” korrupció jegyében köszönték szépen, és persze azóta is építkeznek, mintha mi sem történt volna, szóval mindig tetemes plusz idővel kell kalkuláljunk a hotel transzfereknél.
Az autós forgalom ráadásul a megszokotthoz képest a “rossz” oldalon zajlik, (és ritmusát nagyjából tényleg egy zajló jégtáblákkal ékes folyam, hajóközlekedéséhez lehet hasonlítani.) de ehhez legalább a kormányművet is a másik oldalon tartják a kocsikban, így egy kis odafigyelésen kívül, szerencsére nem okoz duplaszopást a baloldali menet.
Szabályok híján a közlekedés hierarchiáját “a nagyobb fizikai erővel rendelkező kutya fogja a génkészletét tovább örökíteni” viszonylag naturális törvényszerűségei irányítják. A fullgázzal hajtó kamionok például, általában, minimum egy féltengely hosszal lógnak át a mi sávunkba, és ezen a jó szokásukon egyáltalán nem változtatnak olyan apróságok nyomására, mint például a szembe forgalom megléte, úgyhogy ha nem szeretnénk halottként résztvenni csúnyán végződő tömegbalesetekben, akkor ajánlatos számítani arra, hogy bármikor az útszéli zebus szavannára kényszeríthetnek a hangosan csörgő csattogó gépfenevadak.
A KRESZ az egyáltalán nem ismert dolgok körébe tartozik a környéken, így a szembeteherautókon kívül is lehet cifra meglepetésekre számítani. Táblák helyett, például vannak az út mentén (és természetesen az úton is) zebucsordák, és bármikor lehet kalkulálni random öngyilkos kecskék, baromfiak és egyéb lábasjószágok váratlan felbukkanásával. A helyiek például előszeretettel motoroznak, bicikliznek vagy sétálnak szembe a forgalommal, de ha a saját oldalukon közlekednek is, akkor sem ritka, hogy mondjuk egy messziről láthatatlan, cserébe viszont hatméteres létra van az út szélén dülöngélő kerékpár csomagtartóján keresztbevetve, így nagyjából mindenfélére fel kell, hogy legyünk készülve, ha balesetmentesen kívánjuk megúszni az A pontból B pontba jutást. Kiváltképp este (amit igyekszünk ugyan elkerülni, de mivel néha elhúzódnak a melóval töltött órák és az efféle egyenlítő közeli vidékeken már hat körül alászáll a nap, így megesik, hogy mégis ilyetén körülmények közt kell autókázni) ugyanis a sziget teljes egészében nélkülözi a közvilágítás luxusát, cserébe viszont az éjszaka sötétjével ekvivalens árnyalatú fekete emberek, pont úgy álldogálnak vagy ténferegnek az utakon, bármiféle figyelemfelhívó fényjelzés nélkül, mintha épp fényes nappal lenne. Az állatok nemkülönben, azonban nekik legalább megvan az a remek természet adta tulajdonságuk, (már ha épp nem fordítanak hátat). hogy a szemeik úgy ahogy visszaverik a reflektorok fényét.
A rendelkezésünkre álló verdával nagyon meg vagyunk elégedve, márkáját tekintve, egy, a helyi viszonyok tolerálásában élen járó, ezért egész Afrikában elég népszerű Toyoták közül, típusa azonban Európában kevésbé ismert, én legalábbis még soha nem hallottam felőle ezt megelőzően. Voxy névre hallgat és egy 7 személy szállítására alkalmas egyterű dodzsem. Dodzsem, mivel teljesen automata és ez nem csak a váltóművére igaz, hanem a japán elektronikus mágia egyéb megnyilvánulásaiban is tetten érhető, remekül tud gombnyomásra sípolni, ajtókat nyitogatni, csukogatni-tologatni, és színes lámpákkal, olyan kizárólag szakszervízben végzendő ellenőrzésekre hivatkozni, amire természetesen halovány esély sincs a szigeten.
A vas belsejében egyébként, egy szép hangú, kétliteres, százötven lóerős motor ketyeg, ami ugyan nem tartozik a leggazdaságosabb erőművek közé, azonban a komolyabb emelkedők nélküli, lapos földdarabon bárhova készségesen elvisz, még úgy is, hogy jól tele szoktuk rakni, mind emberrel, mind nehéz palackokkal és egyéb búvárfelszereléssel.
Rendőrségi kontrollal kizárólag ellenőrző pontokon lehet találkozni, és itt is jó előre látható, ugyanis a zsernyákok hófehér egyenruhájukban igen élesen elkülönülnek a szavanna élővilágának tónusától. A mzungukat nem is nagyon vegzálják, jóformán csak a jármű forgalmi legalitását jelző, szélvédőre ragasztott matricák foglalkoztatják őket, sőt sokszor csak benéznek a kocsiba és ha látják a fehérembert, már intenek is, hogy hajthatunk tovább.
A rend büszke őrei az átlagos megvesztegetési procedúrákon kívül szeretik az egyéb apróbb “giftiy-t” is, vagyis ha van valami, mondjuk egy nagybevásárlás dagadó zacskói a hátsó ülésen, amiből látható módon le lehet csípni egy csokit vagy egy üveg üdítőt, akkor ezt nem átallják szóvá tenni, és ilyen esetben nyilván ajánlatos jólelkűen adakozni, hiszen mégiscsak náluk van a hatalom, amivel gondolom nem félnek visszaélni, ha az alkalom úgy kívánja. A magabiztosság és a megfelelő Szuhaéli köszönés általában meghozza a kívánt nemtörődömséget a részükről. Mindent egybevetve nem csak a meló szempontjából elengedhetetlen, hogy gépjárművel rendelkezünk, ugyanis a gyalogláson kívül, csak a helyi iránytaxival avagy dala-dalával lehet helyet változtatni, ez a lehetőség azonban olyannyira alacsony komfortfokozattal rendelkezik, amiben Európában szocializált ember nem nagyon szeretne jószántából részt vállalni. A tevékenységre befogott kisteherautók platóján ugyanis általánosságban kétszer-háromszor annyi ember utazik, mint amennyi látszólag elfér rajta, sokszor kiegészülve a tetőn, a kocsi hátulján vagy az oldalán kapaszkodó, lehetséges donorokkal, és mivel a vállalkozást üzemeltetők nem csak a személyszállításban érdekeltek, ezért a fürtökben lógó utasokon kívül jelentősen megterhelik a járműveket egy két köbméter tűzifával, óriás banánhalmokkal, ismeretlen tartalmú nehéz zsákokkal, és mindenféle egyéb, élő és élettelen rakománnyal.