TÚLOLDAL

A helyi viszonylagos nyomor okán, és nyilvánvalóan annak köszönhetően is, hogy a nyugati világban népszerű cukorzsíros szemétevés nem annyira divatos errefelé, dagadt embert csak nagyon ritkán látni, akkor is csak néha.
A fekák amúgy is elképesztően szerencsés testfelépítéssel rendelkeznek, úgyamúgy genetikusan, de a mindennapi betevő, jobbára fizikai munkával való megkeresése kiemelten félistenszerű atlétakinézettel ruházza fel őket.
A fitnessmodellalkaton kívül van még egy elképesztő szuperképességük, mégpedig a sérthetetlen talpbőr. A sziget tulajdonképpen egy korall atoll, ami azt jelenti, hogy jobbára a régen elhalt kis korallpolipok mészvázának maradványaiból, valamint ennek, a hosszú évek eróziója nyomán cakkosra maródott törmelékéből áll az egész. (Aki mászott már ki a vízből a Horvát tengerpart borotvaéles mészkőcsipkéin vérző lábbal, az nagyjából el tudja képzelni miről is beszélek.)
Én már vagy kilenc éve élem a cipőnélküli, jobb esetben is csak flipflopos “mesztíláb” emberek életét, ennek ellenére elborzadva nézem, ahogy ezek a figurák, ugrándozva, teljes erőbedobással rohanva, vidáman focizgatnak fedetlen talppal, azokon a rögökön, amik nekem papucson keresztül is a komfortzónám határain belülre türemkednek. Ez azért furcsa mert, látszólag nem csak, az idegek vannak ehhez a kihíváshoz hozzászoktatva (kiölődve) hanem valószínűleg a felhám egész struktúrája is, ugyanis nem csak az éles-hegyes göröngyökön taposás nyomán elvárható, heves fájdalomérzet látványa hiányzik az arcukról, de még csak rubinpiros artériás vér sem spriccel belőlük a lépéseik nyomán.
A csodatalpbőrfejlesztést már egészen kis korban kezdik, ugyanis nemigen látni gyereket akinek lenne cipője/papucsa vagy bármiféle lábbelije. (Ilyesmit az iskolás lányokon látni csak, amit viszont nyilvánvalóan, inkább a “műintézményben” viselendő uniformis részeként hordanak, és nem a járás komfortfokozatának javítása céljából.) A kisgambók már nagyjából attól a pillanattól kezdve, hogy képesek megállni a lábukon, gyakorolják a korallszilánkokon való vérnyomhagyás nélküli játékot, ugyanis másfél-kétéves apróságok már önállóan ténferegnek a bozótban.
Felcseperedve persze más hasznos dolgokat is elsajátítanak, a tinédzserkor hiperaktivitásra ösztönző hormontúltermelésének lecsendesedésével szinte egy időben, alkalmassá válnak, a felnőttek kedvenc, és előszeretettel gyakorolt időtöltésére, vagyis az árnyékos helyen való, magányosan vagy közösségi módon előadott, de mindenképpen látványos semmittevés művelésére. Ez valamelyest érthető is a helyi klímaadottságok fényében, és láttam már máshol is ilyet, hisz a mediterrán népek is élnek hasonló tevékenységgel, azonban, amit ők sziesztának szoktak nevezni az általában nem terjed ki a nap minden egyes órájára.
Akik mindezt a lassú bambaságot haladó szinten csinálják, azok még éjszaka is képesek egyhelyben állva, mozdulatlanul bámulni a sötétbe. Ez a jelenség különösen szembetűnő, (és nemmellesleg elég ijesztő is) amikor a ritka éjszakai autóvezetések alakalmával, a reflektor fénykévéje olyan alakokra vetül, – az amúgy sem túl nagy települések közti bozótos senkiföldjén -akik modernkori zombifilmek kiégett statisztáiként, jól begyakoroltan kifejezéstelen tekintettel fixírozzák a pusztaságban a nagy fekete semmit.