TÚLOLDAL

Újra egy vendéggel mentünk ma ki merülni, ez ugyan nem valami nagy “biznic” a cégnek, cserébe nagyon kényelmes és remek, szinte fundive-okat tudunk ilyenkor nyomni.
Ez persze ránk is fér, ugyanis a külső, azaz a sziget déli csücskénél lévő, távolabbi divespotokat még nem ismerjük annyira, szóval a happy merülgetés közepette még tanuljuk is a site-ok elhelyezkedését.
Miközben caplattunk ki a “barracuda” nevű kisebb hajóhoz (ez egy kb. hat búvár befogadóképességű kis bárka, egy darab, negyven lovas kétütemű külmotorral) ami ezúttal nagyjából 500 méternyi járóföldre ringatózott a parttól, mivel éppen lefelé csordogált az apály. A kapitány foghegyről odavetette, hogy van egy kis probléma “Pembával”. (Ez a szigetcsoportunk kisebb tagjának a neve, nomeg a nagyobb hajónké is, amivel már kicsit több békaembert tudunk a merülőhelyekre szállítani és két tekintélyes méretű, százharminc pacis Honda dübörög a hátuljában, már persze ha dübörög mert ezekkel a mocikkal folyton van valami gebasz, annak ellenére, hogy a sziget állítólag legmegbízhatóbb hajómotorszerelője – vagyis a kettőből az egyik – szokta viszonylag sűrűn bütykörészni.)
Kérdezem, hogy miben is áll az a “small problem”, mondja, hogy hát kilyukadt az alja, biztos nekiverődött annak a horgonynak, mutat rá a hegyes vasdarabra, ami épp ott mered ki mellette a homokból…
Megvizslatom kicsit jobban, bokáig áll benne a víz, persze csak azért bokáig, mert az apály miatt nem tud mélyebbre süllyedni.
Hajótörésben résztvett vitorlástulajdonosként eltűnődtem azon, milyen lehet amikor nem “kis” probléma van a hajóval, de látszólag tényleg nem nagyon aggódták túl a dolgot és kiderült, hogy ha visszatér alá a víz, akkor kivontatják a partra megjavítani és HAKUNAMATATA.  Jelentettem a főnöknek a szitut, aki viszonylag nyugodtan fogadta a hírt, ebből arra következtettem, hogy az efféle incidens mindennapos lehet errefelé, ezért eldöntöttem én sem parázok rá nagyon, így nyugodtan folytattuk a berámolást a csónakba.
Egészen kellemes körülmények fogadtak, még a markáns zátonnyal övezett zajosabb déli oldalon is és hamarosan egy ötfős, vidám delfincsapat fel felbukkanó hátúszóira lettünk figyelmesek. Illetve először Haji, a kapitányunk látta meg őket, akinek hihetetlen érzéke lehet az ilyesmihez, ugyanis én hiába meresztgettem a szemeimet, még jó öt perc csapatásra volt szükség abba az irányba amerre mutogatott, és nekem csak akkor sikerült megpillantanom őket.
A kis társaságból ketten indiai púposdelfin-ek (Sousa plumbea) voltak, a többiek pedig palackorrúak  (Tursiops truncatus).
Gyorsan magunkra kaptuk az uszonyt és a maszkot, hogy el ne szalasszuk a kínálkozó lehetőséget és csobbantunk egyet a vigyori szürke tengeri emlősökkel.
Sajnos nem sokáig élvezhettük a társaságukat, hiszen nem csupán villámgyorsan úsznak de pillanatok alatt képesek olyan mélységbe merülni ahová ember már nem követheti őket…  de még ez a rövid kis találkozás is elegendő volt ahhoz, hogy jól induljon a nap.
A púposhátúak nem szeretik annyira az emberek közelségét ők el is viharzottak a hajótól. A víz alá pillantva azonban kiderült, hogy a háromfősnek tűnő társaság nagyobb létszámú, ugyanis a felnőtt egyedek fel felbukkanó úszói mellett kicsinyek is rejtőztek.
A palackorrúak még annak ellenére is kíváncsiak voltak ránk, hogy a borjaikkal együtt úszkáltak, ami egyfelől furcsa kicsit, mert a velük foglalkozó irodalom tanulsága szerint ilyenkor nem túl barátságosak, másrészről pedig csodálatos élmény természetes élőhelyükön szemrevételezni, milyen gyengéden védelmezik a felnövekvő generációt.

A gyors pancsolás után merültünk egy remeket a “Mnazi moja” (Egy pálma) nevű vízalatti fal mentén, ami nemes egyszerűséggel azért kapta ezt a nevet, mert a parti bozótosban közelstávol nem látni semmiféle igazodási pontot, csak ezt az egyetlen magányosan növő pálmát, és a zátony pont evvel van szemben. (megint tanultam valamit szuhaéliül, és ezentúl már biztosan csak pálmáknak fogom becézni a nácikokat…)