TÚLOLDAL

Mint írtam korábban, a szálláshelyünk egészen mesébe illő adottságokkal rendelkezik, nem csak afélékkel  kényeztet minket, mint a külvilágtól elszeparáló szilárd téglafalak megléte, a fonott pálmagyékény, földbe ásott botokra tapasztott sár, vagy kövekkel megtámogatott, hullámos bádoglemez helyett, de nagyméretű kényelmes szúnyoghálóbaldahinos ágy a fekhelyünk és nem a poros döngöltföld padlóra hanyagul odadobott műanyagponyva. Olyan extrákkal is fel van szerelve a ház, ami helyben csak a négy csillagnál többel jutalmazott hotelek luxusával mérhető, mint például a többé-kevésbé konstansnak mondható elektromos ellátás, a folyóvíz, vagy a valódi angol vécé.  (Ez utóbbit kiemelten nagy üdvösségnek érzem a sajnálatos bélfertőzés miatt kialakult, a mindennapjaimat megkeserítő akut fostosság okán.) Ahol ugyanis nem csak földbe ásott luk helyettesíti a mellékhelyiséget, hanem valamiféle vízöblítéses modern megoldás, ott előszeretettel alkalmazzák az Ázsiában is népszerű, tappancsnyomos guggolvacélbaszarós kialakítású fajanszot valamint ennek a típusnak a betonból rekonstruált hevenyészett változatait, amit valahogy a több mint fél éves Thai tartózkodás ideje alatt sem sikerült teljesen megszokni.)
Az urizálás evvel még nem is áll meg, sőt innen kezdődik a java, úgymint fagyasztós hűtőszekrény és bojler, amivel melegvizet állíthatunk elő zuhanyzáshoz, sőt a ház végében még egy kis konyha is található, nagy teljesítményű gázfőzővel.  A felsorolás ezen a ponton ér el ahhoz a részhez amitől már kezdem kínosan érezni magam, éjjeliőr vigyáz a biztonságunkra és egy kedves bejárónő minden nap kitakarítja a kis szobát, felsöpri az udvart és kétnaponta új ágyneműt is kapunk. Ezek az életminőségünkre kedvező hatást gyakorló körülmények persze nagyban megkönnyítik a hétköznapjainkat, mégis a faluban járva kelve, folyton ott motoszkál bennem egy szörnyű nyomasztó, ambivalens érzés, látva a gödrös földútra szaró zebuk, és a dicsőséges civilizációnk ajándékaként mindent elborító műanyagszemét közt, a porban, szakadt gumiabroncsokkal játszó, legyesszemű kicsi gyerekeket, és önkéntelenül összevetem mindezt, a mi vizes-elektromos kacsalábonforgásunkkal. Ez nem csak a kultúráink közti szakadék gyakorlati áthidalhatatlanságát juttatja eszembe, de egyenesen olyan, mintha direkt egy lelencház udvarára szervezett családi pikniken áradoznék a friss homár utánozhatatlan zamatáról.
Helyzetünkből adódóan nem igazán van lehetőségünk ezeknek az égbekiáltó mértékű szociális differenciák megváltoztatására, mégis kellemetlenül érint, a minket testközelből körülölelő mélynyomorral szembeni tehetetlenség, és hogy ráadásul, jelenleg mi testesítjük meg ennek a szegénységnek az ellenpontját, ahogy keresztülhajtunk a fényes japán automataajtós kocsival a nyomortelepen és a magas betonfallal védett, izolált, kis elefántcsonttornyunkból hallgatjuk a “gazdag” rózsaszínemberek kapuja előtt cukorkát kolduló gyereksereg sivalkodását. Soha nem gondoltam, hogy valaha ilyen relációból kell tekintsek a világra, ezért ez nem csupán szokatlan, de meglehetősen kellemetlen élmény is, persze korántsem olyan kellemetlen, mintha én kényszerülnék a másik oldalon állni, mégis rányomja a bélyegét a mindennapjaimra. Mintha valami kövérfejű gyarmati rabszolgatartó lennék, jólétben pöffeszkedve, érdemtelenül birtokolva a körülöttem élők számára teljességgel elérhetetlen javakat…
Minél több helyet sikerül meglátogatni a bolygón, annál inkább, bizonyítást nyer, hogy a vén Európába születni, még akkor is óriás jackpot, ha ott a te fajtád képviseli az alsó kasztok valamelyikét.
És még belegondolni is szörnyű abba az emberiség szégyenfalán éktelenkedő ténybe, hogy a körülöttünk élő emberek, még az öreg kontinens mércéjével mérve, nulla alapú grafikonon aligha ábrázolható életszínvonalukkal is Afrika legszerencsésebbjei közé tartoznak, hisz a puritán körülmények ellenére senki nem éhezik és kegyetlen hadurak véletlenszerű fegyveres rajtaütésétől sem kell tartaniuk.