Az első betanulós napunkon megismertük a búvárbázist és a frekventáltabb merülőhelyeket valamint bemutattak a kapitánynak és a segítőinknek.
A kapitányt Haji-nak hívják, általában velünk jön a fia is Hassan, segíteni meg pakolászni a hajón, nomeg, mivel iskolába nem jár, amúgy sincsen igazából jobb dolga. A másik Segítőnk, illetve kapitány híján az “elsőtiszt” (hehe) ugyancsak Hassan. Ez nem meglepő ugyanis muszlim ország lévén minden második embernek, a háromból legalább az egyik neve Hassan…
Kiderült, hogy míg maga a búvárbázis a sziget délkeleti oldalán lévő Makonduchi település szélén egy kis hotel területén, a szállásunktól mintegy tizenkét kilométerre található, addig a hajók a földnyelv átellenes felén horgonyoznak, Kizimkaziban (Makonducsi, Kizimkazi, megőrülök ezekért a cuki településnevekért) viszont mi jobbára mégis a sziget déli csücskénél merülünk. Ez nyilván fog majd okozni némi logisztikai káoszt de hát nem is számítottunk rá, hogy egyszerű lesz.
Az apály legalacsonyabb és a dagály legmagasabb vízállása közti különbség több, mint négy és fél méter, ez az igazán lankás, fehérhomokos parton bizony okoz majd furcsaságokat, ugyanis low tidekor a hajók mind szárazra kerülnek és egy jó nyolcszáz métert kell gyalogolni a vízig.
Ilyenkor mindig előre kell gondolkozni, hogy melyik hajóval megyünk ki, ugyanis azt jóelőre ki kell parkolni a zátonyon kívülre, különben csak sután fekszik az oldalán, amíg vissza nem tér alá a víz…
A helyiek nagyon autentikus, kis, egy darab baobab fából kikapart csónakokkal halásznak, aminek mindkét oldalára a hajótesttől husángokkal eltartva két nagyobb méretű stabilizáló fahasábot erősítenek, amolyan hevenyészett trimaránná alakítva azokat, erre kis csonka árboc kerül és a szigeten kapható narancsaárga takaróponyvából latinvitorlát fabrikálnak. Nagyon vagány kis vízi járművek, Hátszéltől nagyjából háromnegyedszélig nagyon lehet velük hasítani…
TÚLOLDAL 