Újabb ragyogó napot és a legutóbbi három túrámért kapott teljes fizetséget égettünk el, az arcpirítóan értelmetlen feleslegesség, vogonszarpecsétes áldozati oltárán.
Ezúttal a festői Mianmarba vezetett a nevetséges vízumügyéntézészeti kényszerkirándulás, ami szerencsére, csupán 10 röpke órácskát vett igénybe az életünkből, mivel Ranong csak három órányi autókázásra fekszik a tartózkodási helyünktől, és onnan már csak egy háromnegyed órácskás hajóút választ el a pompás Kawthoung- tól, ami viszont már a félsziget burmai oldalán terpeszkedő város. Így Thaiföldet elhagyva beléphettünk/hajókázhattunk egy másik országba, egy húsz perces felejthetetlen irodában ácsorgás erejéig, hogy aztán a Thai office-ba visszatérve úgy tekinthessenek ránk, mintha nem épp az imént léptünk volna ki onnan, hanem, messziről érkezett vándorok volnánk, akik bebocsájtásért kuncsorognak. A legmókásabb egyébként, hogy ennek a mélyabszurdba oltott silány komédiajellegét, a pengére vasalt uniformisuk alatt, magukat a társadalom rém hasznos tagjának gondoló csinovnyikok, látszólag egy pillanatra sem érzik át. Figyelmeztetnek, hogy a hülye cetlii belépőkártyámra gondosan írjam oda a hotel címét, ahol majd meg fogok szállni, Az apám nevét, a foglalkozásomat, meg, hogy mennyi a jövedelmem, anélkül ugyanis nem érvényes, mintha ennek bármi jelentősége volna, vagy nem írhatnék oda hasraütésszerűen bármit, mindenesetre minden rubrikában nagy nyomtatott betűknek kell szerepelni akármilyen ostobaságot jelentsenek is a karakterek, egyik sor sem maradhat üresen. Gépiesen válogatnak a stemplik között, számozott indigós formanyomtatványokat tűznek egymáshoz, számítógépbe pötyögnek, szkennelnek, lefényképeznek, – mintha az elmúlt hat hónapban nem tették volna meg minden egyes áldott alkalommal, és az adatbázisukban már így is nagy menyiségben szereplő digitális arcképem és útlevél másolatom mellé, nem adtam volna be eddig legalább nyolc példányban, ugyanennek a fotónak a papírváltozatát, fénymásolt kópiákkal megtámogatva, különféle okmányok kíséretében – kiszámláznak, elveszik a pénzed, újabb fecniket töltetnek ki veled minderről, aztán belehajtogatnak valamit, a kis nemzeti ellenőrzőkönyvecskédbe, csattan a bélyegző, koppan a pecsét, ők fontosnak érzik magukat, én meg egy elbaszott Monty python jelenetben.
A többi idő sorbanállással és papírtologatással, valamint, alkalmazkodva a helyi szokásokhoz, a lépten-nyomon felmerülő újabb költségek megfizetésével telt.
A hazaúton mondjuk volt egy pillanat, ami feltette a pontot a szuperszürreális időelbaszás “i” betűjére.
Éppen Ranong egyik félreeső, takaros parkja mellett, parkoltunk le, táplálkozási céllal, ahol egy szabadtéri melegvizes publik termálfürdő üzemelt.
(A lámpát tartó oroszlánlábú félelf és a liáncsoportoktól fojtogatott gyönyörű fáról készült fotó is innen származik.) A vendéglátóipari egység bejáratánál közel életnagyságú (egyébként elég igényesen és ötletesen kivitelezett, autóalkatrészekből és egyéb ócskavasakból mesterien összerótt) transzformer figura feszített, egy vízfejű Tosakan démon és Pikatchu társaságában, ez már önmagában egy kicsit fura volt, a térségben általánosan jellemző puritán belsőépítészeti megoldásokkal és nodesign hozzáálással szemben. Gyanútlanul ültünk le a kései ebédhez, és javában falatoztunk már, amikor a háttérből felcsendült valami egészen bugyuta zenécske, amolyan ho-ho-ho-la-la-la kaliberű teletubi nóta, amire a dolgozók elősereglettek az étterem különböző zugaiból, és hirtelen tornasorba fejlődve, színes parókákkal a fejükön kezdtek bele, egy a zene minőségével ekvivalens színvonalú koreográfiába.
Az egész happening rettentő kínos volt, igazi iskolapéldája a személyzet indokolatlan megalázásának, olyasmi, amitől legszívesebben a szék alá bújnál, szégyenedben, mint vendég, hogy erre a nyilvánvaló ostobaságra a te állítólagos, – bár kéretlen – “szórakoztatásod” okán kényszerítik ezeket a szerencsétleneket.
Valahogy mégiscsak felbugyborékolt bennem az elfojtott röhögés – kishíján cigányútra terelve az éppen majszolt pirított rizs falatot – amikor megláttam a wokkal és sütőlapáttal szomorú automataként, táncikálva hadonászó szakácsnő ábrázatát a göndör szivárványszín bohócfürtök alatt. Az unalom és a rezignált kiábrándultság összes árnyalata ott ült rajta leplezetlenül, a színes, vidámnak szánt maskarák és a mindent eláruló arckifejezés kontrasztja egészen pikáns tragikomédiába fordította a produkciót amin egyszerűen nem lehetett nem nevetni. Őszintén szántam szegényeket ezért a előadásért, de aztán rájöttem ez az arc, az egész világunk tökéletes, mindent leíró szimbólumaként is funkcionálhatna, hiszen mikor kicsit kijjebb zoomol a kamera, láthatjuk, ahogyan mindahányan ott ropjuk, mellettük a sorban, sután kelletlenül sasszézgatunk rikító műhajakban, ki-ki a maga kis attribútumát lóbálva a kezeiben.
HO-HO-HO-LA-LA-LA!
Mi akkor épp vízumkérelem és útlevél lobogtatásával csatlakoztunk a “tánchoz”…
Sajnos az utat a tegnap esti mulatozás folyományaképpen, uszkve két óra alvás után és a koponyámban zörömbölő, gyötrő másnapossággal terhelten kellett végigcsinálni, Ami sajnos eredményesen tompította, a kiruccanás járulékos kellemetlenségei mellé néha-néha bepotyogó örömteli pillanatok élvezeti értékét is.
Én mondjuk még viszonylag jobban jártam, de Szegény Hajni, egy kéthetes nonstop ötven merüléses igen fárasztó túráról érkezett vissza tegnap, és az azt követő korhelykedés után kellett ezt a remek kirándulást a nyakába vennie, hogy aztán, amikor visszaérkezünk, menjen egyenesen a check in-re megint. Én csak holnap indulok, valószínűleg a szezon utolsó túrájára…
Aztán kitalálhatjuk, mit kezdjünk a kemény melóval kiharcolt újabb 30 napnyi Thaiföldön maradási lehetőségünkkel.
TÚLOLDAL 