TÚLOLDAL

Na, az életnek azért sikerült egy villámgyors kompenzációt nyomnia a roszemlékű múltkori túrára.
Ugyanis egy nap eltéréssel visszahívtak az ötösre megint és ugyan kicsit paráztam, hogy újra egy ilyen beteg, apokaliptikus trip-et kell megismételnünk, de végülis, annak pont  a legszögesebb ellentéte valósult meg.
A dolog ott kezdődik, hogy állandó, hullámzós, viharos felhőszakadás helyett, szikrázó napsütés és nyugodt tenger fogadott minket, valamint az ezzel járó kristálytiszta óceán.
Dacára, a csak pár napja fogyogató, de még igencsak kerek holdnak, az olyan, általában durva áramlatos helyeken, mint a Hin luang-on vagy az Elephant head rock-on is, moccanatlan víztömegbe bukhattunk alá. A búvárjaim ügyeskék voltak, és egyáltalán nem kínaiak, hanem európai, meg amerikai félék, nyomokban sem tartalmaztak szuicid vonásokat, kiválóan beszéltek angolul, jól érezték magukat és borravalót is hagytak tisztességesen.
A termeszeknek véget ért a reprodukciós ciklusuk, és nem szemetelték össze az egész hajót, nyomorúságos, kínok közt elpusztult kis testük szomorú maradványaival. A szakadt, lukacsos barkácstetőt szép újra cserélték, az elektromos nyavalyákat is orvosolták, így újra száraz, biztonságos érzés volt, a dining-decken tartózkodni.
Manták és cetcápák ugyan nem voltak most sem, azonban egy csomó másik féle nagy hal mutogatta magát. Óriási napóleon wrasse-k (Cheilinus undulatus)
fekete (Archarhinus melanopterus)
és fehéruszonyú (Triaenodon obesus) szirticápák,
két csodaszép zebracápa. (Stegostoma fasciatum)  (Amit itt valamiért leopárdcápának hívnak, pedig az tök másik féle állat, és még csak nem is hasonlít a zebracápára. Mondjuk az igaz, hogy a zebracápa meg a zebrára nem hasonlít egyáltalán. Nem csak azért, mert a páratlanujjú patával rendelkező lóféle névrokonnal ellentétben, inkább porcoshal, és a tengerekben érzi jól magát a szavannák helyett, hanem mert csíkosság híján, – amit a zebrák legszembetűnőbb jellemvonásaként tartanak nyilván – egészen leopárdfoltszerű mintázatot visel.

A leopárdfoltos zebracápa

Szóval leginkább a zebracápa elnevezés a hülyeség, hiszen a rajta található pettyek sokkalta jobban emlékeztetnek a fent említett nagymacska bundáján ékeskedőkre, mint az igazi leopárdcápa (Triakis semifasciata) kültakarója, ami, viszont legjobban, valami vagány divattervező, betépett, textilmotívum  tervére hajaz, de úgy meg, ugye mégsem hívhatnak egy cápát…

A fura mintájú leopárdcápa

Az igazság az, hogy a zebracápa, amikor megszületik, meg még utána egy rövid ideig tényleg úgy néz ki, mintha csíkos lenne, de ez egyébként hamar elmúlik nála, és utána már csak egyszerűen foltos, mindenféle sávosság nélkül, mondjuk ez az elnevezés meg talán kicsit hosszú lenne számára.)

A bébi zebracápa

És volt gitárcápa is!  (Akivel persze megint csak a baj van, mert nemhogy nem gitár, de még csak nem is cápa, holott mindkét hátúszója cápaszerű, és úgy általában cápább, mint rája, azonban mégis a rájaalakúak öregrendjének képviselője, annak ellenére, hogy a rájákra ez a dorsal fin dolog csak igazán mérsékelten jellemző. Mindemellett magyarul “hegedűrájaféléknek” nevezik a (Rhinobatidae) családot, szóval ez a különböző húroshangszerekhez hasonlítgatás valahogyan rajtamaradt ezen a lényen, pedig a kevésbé muzikális, de jóval találóbb szívlapátfejű átmenetihal elnevezés formailag sokkalta jobban leírná.)
Aki óriási meglepetés volt, mert még soha nem sikerült találkoznom evvel a nagyon furcsa teremtménnyel.
A Kaja is megdöbbentően finom volt a túrán és a konyha a változatosság tekintetében is brillírozott. Arról nem is beszélve, hogy Koh bon felé hajózva, a kapitány letért az ésszerűnek tűnő irányról, először azt hittem, rendkívül erős áramlattal találkozott, és ezért előre korrigálta a hajó várható oldalcsúszását, de később kiderült, hogy üldözőbe vettünk egy szép nagy halászbárkát.

 Noon a thai búvároktató, valamint a szakácsnő, amolyan rajtaütésszerű dingis “kalóztámadás” során, két hatalmas nejlonzsák halat és kalmárt zsákmányolt tőlük.

Amit eddig a cég történetében példa nélkül álló módon, a hajóorrban meg is grilleztek, a társaság nagy örömére.

Gyanítom ez ilyen szezonzárási meglepetés volt a Thai crew részéről, hiszen mindenkinek jutott egy-egy rablóhús, (vagy ebben az esetben rablóhal, vagy rablólábasfejű.) Persze miután a vendégek nekiláttak megrágni az egy szem ajándék saslikjukat, addig minket a személyzet hülyére zabáltatott sült hallal, meg barbekjúpuhatestűvel.

Miután szerencsésen megtaláltam a víz alatt, a véletlenül vízbe bucskázott kis ibriket, ami a szent rizs, és a rossz szellemeket elűző füstölők tartására van rendszeresítve a hajóorrban található manóoltáron, onnantól hősnek számítottam, aki a transzcendens hatalmak szörnyű haragjától mentette meg, mind a bárkát, mind a rajta tartózkodókat.
Nem győzték köszöngetni, internacionális barátság alakult ki a folyton viccelődő kis boat-boyokkal is, bár közös nyelv híján jobbára maradt az activity, amin nagyon sokat nevettünk.
Aztán vittem nekik pár sört és megosztottam velük a füvemet is, ezt a dialektust pedig a világ minden pontján értik az emberek…

Hogy a végére, a túra tényleg tökéletes ellenpontozása legyen az előzőnek, itt a konstans szép idő után, a kikötőben kezdett el zuhogni az eső. Mindenesetre ez így sokkal jobb megoldásnak tűnt, mintha megint fordítva történt volna…