TÚLOLDAL

A világ legszebb helyein tevékenykedő, megélhetési liveabord búvárok élete sem csak játék és mese.
Azt gondolom, hogy ez a legutóbbi, az itt töltött idő legpocsékabb túrái közt lesz számon tartva…

Az utolsó pillanatban hívtak be az ötösre, kicsi hajó, szűkös divedeck, de legalább jó a kaja.
Legnagyobb meglepetésemre már nem Kate a főnök a fedélzeten hanem Demian, az argentin szívtipró.
Remek srác és kicsit könnyebb vele kijönni, mint a sokszor és általában indokolatlanul, fúria üzemmódba kapcsoló belorusz lánnyal, Vagyis idáig minden a legnagyobb rendben volt, sőt mondhatni egész ígéretesen kezdődött a dolog.
Három hajó indult útnak aznap, szóval volt egy közepes káosz a check in körül, és persze a mi kis nyavalyás hajónk futott ki utoljára.
Az ötös viszi a legbénább útvonalat, szóval csak a Similan körüli, merülőhelyeket látogatja, amik meglehetősen hasonló “ambient dive”-ok, böhöm sziklákkal és mérsékeltebb tengeri élőlény koncentrációval, ezért a környékbeli top site-okhoz viszonyítva kicsit uncsi. (Változatosságában még így is zongorázni lehet a különbséget bármelyik nem tropikus tenger látványvilágával, szóval igazából nincs ok panaszra.)
Mindez ez önmagában még nem is lenne komoly baj, hiszen rengeteg csodára lehet itt is lelni a víz alatt, és kellemes nyugis merüléseket folytatni a korallpettyes vulkanikus tájban.
Kivéve persze, ha telihold van és a felturbózott árapály gerjesztette áramlatok szabályos mosógépet csinálnak a szigetek közti csatornákból. Ezt még tudja kicsit tetézni a mélyből előtörő hideg, green monster névre keresztelt áramlat, ami ugyan a halak legnagyobb örömére tele van mindenféle tápanyaggal, planktonnal és egyéb földi jóval, viszont ez minket általábavéve nem vigasztal nagyon, ugyanis a látótávolságot a normális viszonyok tizedére redukálja.
Amikor csak két három méterre látni élesen, akkor bizony elég könnyű szem elől téveszteni a rakoncátlan, és egy csoportként viselkedni teljességgel képtelen kínai szuperbúvárokat, ez persze az én idegrendszeremet is gyorsan vasalatlanná tudja varázsolni, hiszen mégiscsak rám van bízva a nyavalyás kis életük.
Én mondjuk kedvelem, hogy ez a víztömeg hűvösebb egy hangyányit, mint az Andamán tenger átlagos termál lábvíz hőmérséklete, és a langyosban lassan dinsztelődő agyam képes némi felüdüléshez jutni, azonban a pillanatok alatt bekövetkező, négy, néha öt fokos hőmérséklet változástól a kedves kliensek rendre megzavarodnak egy kicsit, ami sajnos a legcsekélyebb mértékben sem teszi őket kiszámíthatóbbá a víz alatt.
Ezek a körülmények persze még messze nem lettek volna elegendőek ahhoz, hogy negatívan nyilatkozzak a túráról, a Távol-kelet fogalmatlan öngyilkosbúvárjait is megszoktam egy ideje, szinte már fel sem tűnik, hogy olyan dolgokról kell nekik magyarázzak, amit nagyjából két vizsgányival ezelőtt, a slendrián oktatójuknak kellett volna szóba hozni, rögtön az első foglalkozások idején, (és egyáltalán nem engedni őket víz közelébe, amíg az ezekről szerzett beható ismereteikről számot nem adnak…)
A tortúra leginkább avval vette kezdetét, hogy már az első nap reggelén is szakadó eső fogadott minket, a megszokott szikrázó napsütés helyett és a látóhatárt 360° ban beterítő szürke felhőtakaró, nem is kecsegtetett nagyon a változás pozitív ígéretével.
Ez, a hatalmas sziklákkal körülhatárolt hideaway bay-ben, ahol a check dive-ot nyomtuk, még csak a kezdőhangulatra nyomta rá kicsit a bélyegét. Azonban a további merülőhelyeken már számolnunk kellett az erős szél és az általános szaridő keltette méretes hullámokkal is.
Ennek számos kellemetlen hatása van, úgymint:
1. A hajó imbolyog, amitől a tapasztalatlan szárazföldi patkányok zömének, azonnal, tetőtől talpig elszíneződős, üvöltverókázós tengeribetegségük támad.
Ami egyrészről nem túl vidám látvány, másrészt – bebizonyítva azt, hogy a “seasickness” jószerivel egy pszichés elváltozás – amolyan láncreakció szerű folyamatot indít el a vendégek körében, vagyis, aki eddig nagyjából jól viselte a hullámok hátán himbálózást, látva a többiek hullaszínét és répadarabkákkal ékesített szája szélét, maga is kedvet kap egy kis bezöldüléshez és/vagy ordítva okádáshoz.
Szerencsés esetben a delikvensnek sikerül eljutni az oldalkorlátig, és háborgó gyomra tartalmát, némi jótékonysági ételadomány formájában halétkeztetésre felajánlani.
Azonban, ha a dolgok a kellemetlenebb forgatókönyv szerint történnek, akkor a félig emésztett curry-s csirke a hajópadlón landol, aminek a feltakarítása egyáltalán nem tartozik a leghálásabb feladatok sorába, valamint a közösségi terekben elhelyezett hányás, látványa, és szaga nagyban hozzájárul a fent említett, “legyünk mi is betegek” jellegű tömegpszichózis hathatós továbbburjánzásához.

2. A felszínen is megmutatkozó hullámjelenség a víz alatt sem marad hatás nélkül, ami az itteni merülőhelyeken a látvány dandárját adó, óriás sziklák útvesztőjében remek és teljességgel kiszámíthatatlan meglepetéseket generál. Néha csak oda-odavágja az intelmeimmel jottányit sem törődő tapasztalatlan búvárokat a gránitfalhoz, esetenként öt hat méterrel feljebb vagy lejjebb repíti őket, máskor pedig csak pörögnek tehetetlenül a kövek közül hirtelen előbukkanó áramlatok keltette turbulenciákban. Ettől persze nekem is megbokrosodnak kicsit az idegeim, hiszen bármelyik pillanatban történhet velük valami kellemetlenség, főleg ha a váratlan körülmények hatására ledobja az agyuk az ékszíjat és elkezdenek veszélyes hülyeségeket csinálni.
Általában próbálom őket távol tartani mindentől, hogy ne nagyon essen bajuk, (és a korallokat se darálják le a bukdácsolásuk során) amiből az következik, hogy a stacionárius spektákulumok szemügyrevétele jórészt kimarad a programból, ezért nem lesznek túlságosan elégedettek a búvárélménnyel. (Mivel a körültekintő bánásmód következtében túlélik a merüléseket, és nincs élő példa előttük a ronda balesetek visszataszító eredményeiről, ezért marha nehéz elmagyarázni nekik, hogy “széftiförszt” meg, hogy bizony sokkal jobb, nem látni, azt a kis színes meztelencsigát, vagy rákocskát, mint összezúzott koponyával megfulladni, vagy puszta arccal lerombolni egy méretes tűzkorall tornyot, esetleg besodródni, az éppen ott parkoló hat lionfish, fincsi mérgekkel telített, lebegő úszói közé.)

3. A nagyobb vízmozgás a kapitányt is kihívások elé állítja, ezért az általában rendkívül pontos helymegközelítési határokat kénytelen tágabbra venni, nehogy rásodródjon az ábrázatunkra, vagy a part menti sekélyesből kikandikáló sziklákra, így a merülések végeztével sokkal több időt kell a háborgó tenger hullámainak tetején vesztegelni, esetleg nagyobb távokat úszni, amíg komolyabb veszteségek nélkül összeszedhetőek lesznek a csapatok.
A mérsékelt vízbiztonsággal rendelkező ázsiai vendégek ezt ugyancsak nem veszik túlságosan jó néven.

4. A hullámverésben igazi próbatétel épségben visszajuttatni a csapatot a hajóra.
Ugyanis a dive platform sokszor másfél-két méterrel emelkedik a vízfelszín fölé, majd hatalmas csattanással alámerül, ilyen esetekben különösen nem célszerű éppen alatta tartózkodni.
Szóval valahogyan egyenként kell a búvárkákat a fel le mozgó létrákra pakolni, ráadásul pont az arra leginkább megfelelő időintervallum kiválasztásával. (Ez az egész procedúra a gyermekkorom csúcstechnológiáját jelentő Commodore 64-es szuperszámítógépre írt, Hunchback nevű, vicces kis programot juttatta eszembe, ahol egy kis manussal kell egy várfokon ugrabugrálni, és ha valamelyik mozdulatot, nem éppen jó pillanatban követed el, akkor egy élet elvesztése után mehetsz vissza a játék legelejére. Aki ismeri, az tudja mire gondolok…) Az időzítés, értelemszerűen igen fontos, hogy se a vállízületüket ne szakítsa szét, a létrán biztosan állás nélküli korlátba kapaszkodás, se a selymes kis buksijukat ne morzsolja haleledellé az alábukó hajóvég. Ehhez persze mindenekelőtt meg kell őket szabadítani a felszerelésüktől, ami nem is annyira egyszerű művelet a kötélen lobogó sokadalomban, ugyanis a sűrűn ismételt figyelmeztetések ellenére, mindegyikük a veszélyes zónában igyekszik tömörülni és egy emberként akarnak, uszonyostul, palackostul felmászni a létrákon….

A kellemetlenségek ellenére sikerült elviccelni a szituációval, és úgy-ahogy szinten tartani a csapat kedélyállapotát.
Sajnos csak addig a pontig, amíg, az ebéd utáni szieszta közepette ránk nem csapott egy ropogós kis vihar és a tomboló szél, nemes egyszerűséggel le nem tépte a dining deck, vagyis az egyetlen közös helység tetejét képező műanyagponyvát.
Ettől egyrészt minden és mindenki egy szempillantás alatt ronggyá ázott, másrészt az eddig védett területeket elárasztó víz komoly kalamajkát okozott az elektromos ellátásban. Az, hogy a dive briefing-eket segítő lapostelevízió és a reggelihez toast-ot szolgáltató kenyérpirítók nem működtek többé, az még nem is lett volna akkora veszteség, azonban a világítás megszűnése és a sörök hőmérsékletét alacsonyan tartó hűtőszekrény leolvadása, már komolyabban erodálta a vendégsereg amúgy sem rózsás morálját.
Hogy a szitu még mulatságosabb legyen, az esővíz valahogy megtalálta a kapcsolatot a hajót övező korlátok és lépcsőkapaszkodók krómacél csövei, valamint egy rejtett, rosszul szigetelt kábel, vagy csatlakozó között, így innentől kezdve az összes ilyen alkalmatosság rázott, mint a zárlatos vibrátor, ami persze sűrű felszisszenésekre és káromkodásokra késztette, a hánykolódó hajón egyensúlyát vesztett, ezért fogódzót kereső búvárturistákat.
Nagyjából másfél órát szenvedtünk a tomboló viharban, mire úgy-ahogy úrrá lettünk a helyzeten. (Nem önfényezés, de a hajó mégiscsak igen nagy hasznát vette a rövidke vitorlás tapasztalatom, gyors helyzetfelismerő képességem és az elszabadult dolgok vészfixálása terén szerzett tapasztalatomnak.
Valamint annak a pár okos csomózási technikának, amivel végül, valahogyan sikerült az igen hevenyészett eszközökből, így tartalék ólomövekből, horgászzsinórból, a zárlat miatt használaton kívül került elektromos vezetékekből és függőágymadzagokból összerótt furcsasággal – milyen hajó az, amin nincsenek kötelek??? – vissza berhelni a darabokra szakadt műanyagponyvát.) Az ideiglenes tetőmegoldás csak arra volt elég, hogy valamennyire megóvja az alatta tartózkodókat az elemek haragjától, de a szakadásokon és a rögzítéshez ütött lyukakon keresztül folyamatosan csurgott be az esővíz, szóval nem lehetett teljesen szárazzá tenni a helyet.

A nevével ellentétben, nagyjából, a merüléseken viselt wetsuit vált a legszárazabb ruhadarabommá, hiszen a küzdelem közepette viselt összes ruhámból csavarni lehetett a vizet, ami meg épp nem rajtam volt, az ugye kint “száradt” az esőben, a korlátokra csipeszelve, szóval a nem búvárkodással töltött időt, amolyan archaikus római csövesre emlékeztető szerelésben, a matracról leszedett lepedőből kreált, alkalmi tógába burkolva töltöttem.

A dolog pikantériájához hozzá tartozik, hogy a túra valahogyan épp egybe esett a termeszek szaporodási időszakával.
Mint kiderült, a hajó legalább három, az isoptera alrendbe tartozó fajnak ad otthont (Ez egyébként egy igazából kurva rossz hír ám, főleg azoknak a bárkáknak, amelyek  jobbára fából készültek, ugyanis ezen kis lények diétáját leginkább cellulóztartalmú anyagok képezik, így idővel szivaccsá rágják az egész szerkezetet. ) akiknek, nimfáik, vagyis ivaros, szárnyakkal rendelkező egyedeik, intenzív rajzás keretében árasztották el a hajó összes helyiségét, az eddigi viszontagságoknak, amolyan biblikus csapás szerű árnyalatot kölcsönözve.
Mivel ezek a rovarok igazából nem röpképes fajta és csak a leendő királyok és királynők rendelkeznek szárnyakkal, azt is csak a párzási időszak rövid periódusában, ezért nem igazán tekinthetők nagy légi akrobatáknak, a rövid szárnyalások ezért legtöbbször a nedves felületekhez való szomorú odatapadással végződtek, csapdába esve agonizáló ízeltlábúak tömegével borítva be a hajót, kívülről-belülről.

A Koh bon szigete melletti merülések szoktak ezen a hajón a legnagyobb élményszámba menni, leginkább azért, mert itt szoktunk találkozni azokkal a “fenevadakkal” akiknek a megpillantására a legtöbb búvár áhítozik. Ezen a túraútvonalon szinte kizárólag itt van esély a fenséges Manta ráják és óriás cetcápák megpillantására, akik most, alkalmazkodva a sorozatos balszerencsefaktorunkhoz, hiába is tudták volna megmenteni a tripet, egyáltalán nem tették tiszteletüket errefelé.
Cserébe, az amúgy is csak tapasztaltabb békaembereknek való Hin luangon, olyan ződszörnyes süvítő áramlatot kaptunk a pofánkba, hogy a légszomjas, kapálózó pánikban vergődő csapatommal, az első percek után el kellett hagyjuk a zátonyt és sebtiben indulni a felszínre. Komoly erőfeszítésembe került, hogy ezt a műveletet, ne túlfújt luftballonszerűen kipukkadó tüdejű, kis keszonrakétákként abszolválják…
Rém boldog voltam, hogy nem sikerült megölniük magukat, de azért remegve szívtam el utána egy jó marék cigarettát, amíg le tudtam engedni a feszültséget.

A cégnek jobbára jó figurák dolgoznak, azonban, ők, vagy másik hajón teljesítettek szolgálatot, vagy a szezonzárás közeledtével már régen elhúztak innen valahova máshova melózni. Így erre a kiruccanásra, két, ismeretlen, külsős dive master jutott, egy marcona orosz és egy francia, akik úgy általában nem voltak igazán jófejek, ráadásul semmi fogalmuk nem volt róla, hogy miként is mennek a dolgok a hajón, és miután el lett nekik magyarázva, azután sem nagyon lehetett a segítségükre számítani, úgyhogy minden feladat rám és Demian-ra hárult.

Úgy tűnt a szopás hatványozódik, mivel a búvárlámpám teljesen és végérvényesen bedöglött, ez mondjuk kizárólag magamnak(és a viszonylag ostoba tervezésű modellnek) köszönhetem, ugyanis szét akartam szedni, hogy kitakarítsam, belőle a valahogyan, az üveg belső részére lerakódott sós maszatot, amitől olyan 40%-ot vesztett a fényerejéből. Arra sajnos nem számítottam, és a szerkezet felépítése nem is nagyon utalt rá, hogy bizonyos részeit, gyárilag, nem lehet szétszedni maradandó károsodás nélkül, vagy ha ez mégis sikerül, akkor nem lehet többé működőképes állapotba hozhatóan összerakni többé.
Tehát jóhiszeműen, bízva, az ennél lényegesen összetettebb eszközök megjavítására is alkalmassá tévő kézügyességem és sok éves mindenszerelési tapasztalatom megfelelőségében, megpróbálkoztam a feladattal és bizony kudarcot vallottam.
Kitisztítani ugyan nem sikerült, de cserébe négy helyen tört el benne olyan alkatrész ami szükséges a vízhatlanság megőrzéséhez és az elektromos vezetés fennttartásához.
Vagyis készítettem egy igen drága elektromos hulladékot, és egyben megszabadítottam magam egy viszonylag fontos búváreszköz birtoklásától.
Az egyik kedves kliensem elveszítette a kölcsönbe rábízott kétoldalú karabineremet, így evvel együtt már két hasznos cucc került a veszteséglistára…

Általában jobban kedvelem a négy és ötnapos búvártúrákat, de ezúttal igazán szerencsésnek éreztem magam, hogy csak három napig tartott ez a kínlódás.
Az összes befektetett energia, amit annak irányában égettünk el, hogy a vendégek a mostoha körülmények ellenére ne érezzék magukat baromi szarul, eredménytelennek bizonyultak, és hiába tudták, hogy az természet szeszélyeit nem lehet sem a cég, sem a mi számlánkra írni, nem nagyon jeleskedtek a borravalóosztásban és csendben, fancsali pofával méregettek minket a hazaúton. (A második estén a zárlat miatt sötétbe burkolózó divedecken elfogyasztott, jól megérdemelt lazító (meleg) sörökre is kölcsön kellett kérjek, amiket pedig rendre a borravalóból szoktam fedezni.)

Az időjárás pedig, mintha csak jó dolgában tort ülne a megpróbáltatásaink felett, ragyogó napsütéssel és izzasztó meleggel ajándékozott meg minket, persze csak mire visszaértünk a mólóhoz és elkezdhettük kirámolni a vendégsereg mázsás cókmókjait…