TÚLOLDAL

Elképzelhető, hogy az itt dél Thaiföldön, egy viszonylag speciális turizmussal operáló területen megfigyelt szokások nem általános érvényűek, mindenesetre a környékbeli településeken az alább vázolt tendencia az uralkodó.
Nézzük először is milyen profilú vállalkozások jellemzőek a környéken.
Nyilván a legtöbb biznisz a Maslow piramis alsóbb régióiban elhelyezkedő igények kielégítésére épül, úgymint, éttermek, bárok és szálláshelyek. (Khao lak inkább a családosok, a nyugalomra és a természet szépségeinek élvezetére vágyók számára nyújt lehetőségeket, a szexturizmus kiszolgálására ott van a régió legnagyobb települése Phuket.) Ezen idáig nincs is semmi meglepő a hisz az idegenforgalomra építő helyeken nagyjából ez van mindenütt a világon.
A helyspecifikus szolgáltatások leginkább szembetűnő része a búvárturistákra épül, a térben hosszúra nyúlt faluban nagyjából 100-120 dive center vagy a búvár liveabordok szolgáltatásait másodkézből áruló utazási ügynökség van, szóval minden sarkon találhatsz valakit, aki merülési lehetőségeket kínál a Similan vagy a Surin tengeri nemzeti parkok területén. Ezek és a szárazföldi kikapcsolódási lehetőségeket áruló cégek váltakoznak amíg a szem ellát.  Off road sárban döngetéstől, az elefántmosdatáson át, a dzsungel mélyi kígyósimogatásig mindenre van lehetőség
Az első érdekes dologgal akkor találkozik az ember amikor, odafigyel arra, hogy a búvárbázisok, éttermek és szállodák sorai közt milyen egyéb szolgáltatások bújnak meg.
Óriási menyiségben vannak például szabóságok.
Ez állati furcsa, hiszen ki a rosseb akarna csinos öltönyt szabatni magára, egy olyan helyen, ahol még egy lenge szörfös sortban is ronggyá rohad a segged öt perc séta után.
Mondjuk kétségtelen, hogy a távol-kelet legendás minőségű kelméit felhasználva, ráadásul az európai árak töredékéért juthatsz egyedi, a személyes adottságaidra varrt öltözékekhez, ennek ellenére én, az ittlétem alatt, (majd fél év) még egyetlen üzletben sem láttam egy fia teremtést sem, aki élni szeretne a lehetőséggel.
(A megdöbbentő mennyiség egyébként itt azt jelenti, hogy legalább annyi méret utáni öltözéket kínáló üzlet van, mint amennyi kocsma, és ez azért igencsak meglepő, hisz az átlag polgár a nyaralása/telelése ideje alatt, valószínűleg több színes koktélt vagy sört szokott magába dönteni, mint ahány zakóra, ingre vagy kiskosztümre ezen az éghajlaton összesen szüksége van.)
A másik furcsaság, hogy a vállalkozások térbeli elosztása annyira logikátlan amennyire csak lehetséges.
Megpróbáltam megérteni egy Thai üzletember gondolkodását de nem igazán jutottam vele dűlőre.
Itt egy reprodukált gondolatkísérlet, aminek az alanya legyen mondjuk Tappasan Somwan egy leendő üzlettulajdonos, akinek megfelelő mennyiségű befektethető tőke áll rendelkezésére és sétára indul, hogy felmérje a terepen kínálkozó lehetőségeket.
-Nocsak, milyen szép strandkacatokat árusító kis butik ez a Happy House, hmmm ez biztos remekül jövedelmezhet, hiszen láthatóan sok itt a turista, sokan gyerekekkel érkeznek, azoknak meg úgyis megvesznek a nyaraláson minden szart. Tuti buli!
Mi volna ha kibérelném a mellette üresen álló üzlethelyiséget elnevezném mondjuk Happy Manson-nek, kifesteném dettó ugyanolyan színűre, megrendelném Kínából pontosan ugyanazt a repertoárt, ami nekik van és elkezdeném baht-ra pontosan ugyanannyiért árulni.
Az üzlet megnyílik, a bejáratok fölött a forró déli fuvallatban ott lengedeznek a felfújható gumiunikornisok, egymásnak gondosan fröccsöntött ikertestvérei, színes halmokban strandlabdák tornyosulnak mindkét bolt előtt, mintha csak egy óriás tükröt toltak volna a két létesítmény közé, hosszú ideje csak a kóbor ebek lézengenek arrafelé a kánikulában, vevőket nem igazán látni, mikor is arra sétál Kong Pongsanam a félretett vagyonkájával és szemében a délvidék fejlődő idegenforgalma által felcsillantott gazdagság ígéretével. Ragyogó arccal simítja végig a tengeri emlős alakú gumimatracok egymásba olvadó sorát és megszületik benne az elhatározás.
Pont ilyen delfin matracokat kellene árulni, nyitok is ide egy plasztikvacakokat forgalmazó boltot, legyen mondjuk Happy Hut, vagy Happy lodge, megrendelem kínából azt árukészletet, ami a másik két boltban is kapható, és mivel árban alájuk adni tisztességtelen, ha meg drágább vagyok, náluk fognak vásárolni, ezért ugyanazt írom én is az árcédulákra, mint ők…
És a sorminta szépen folytatódik, amíg el nem fogynak az utcában rendelkezésre álló üzlethelyiségek.

Szóval ez van itt, és pont ugyanez figyelhető meg az összes lehetséges területen, mindig egymás mellett ugyanaz, mondjuk az étterem vagy a masszázsszalon, de még a szabóság is egy olyan dolog, ahol a szakács, a masszőr, vagy a szabómester tudása és rátermettsége kiemelheti a vállalkozást a többi ugyanolyan közül, de az egymás hegyén hátán tömörülő “mint két tojás” elektromosbóvli és souvenirnek becézett műanyagszemét árusító boltok, ugyanavval az árfekvéssel teljesen érthetetlenek a számomra.  Ez a tendencia más szegmensben is megfigyelhető.
Talán a közösségi tönkremenésre felépített üzletpolitika egyik legjobb példája, az az út menti bambuszbódésor volt, amit még Phan gha-ba motorozás közben láttunk. Szedett-vedett tákolt kis pultok karnyújtásnyira egymástól, kb 200 méter hosszan. Mindegyikük szárított halat és édesvízi kagylókat árult, ugyanazt a fajtát.
Véletlenségből, és kétszeri ügyetlen eltévedésből kifolyólag, pontosan ötször haladtunk el a forgalmas főút mentén sorakozó árusok mellett, a nap különböző szakaszaiban, sőt egyszer még egy, a sor végén elhelyezkedő büfében meg is álltunk egy hideg sörre. (Amiről kiderült, hogy valójában meleg, mert hűtőjük ugyan volt, de nem működött, vagy úgy érezték, hogy annak a heti egy betévedő vendégnek a kedvéért nem érdemes bekapcsolni.) Egyetlen egy alkalommal sem láttunk vásárlót egyik pultnál sem, de még érdeklődőt vagy akár egy árva motorost, aki kicsit lelassított volna, hogy szemügyre vegye a portékát. Az emberek csak ültek ott a perzselő forróságban, vizes kavics szerű szemekkel, botokra kötözött nájlonszatyrokkal hajtották a legyeket a gyorsan büdösödő folyamgyümölcseiről, és gondolom ugyanannyira nem értették, hogy miért nem kell senkinek a finom, állott csiga, negyvenhétszer sorozatban megismételve, mint amennyire én fel nem foghattam, hogy ezek az emberek valójában, mi a fenéből is tartják fent magukat. Ugyanez fogadott egyébként a bangkoki autóbusz pályaudvaron, ahol egy, a helyi konnektorokba passzoló usb töltőt kellett vegyek a haldokló telefonomhoz és ezt az állomás területén legalább harminc különböző helyen tehettem meg. Ilyen-olyan pultok sokasága, nagyjából négy öt méternyi távolságban, mögöttük unott arcú eladólányok nyomkodták egykedvűen a telefonjukat, előttük a vitrinben porosodott a totálugyanazon a sohanemhallott egyen márkájú mobiltokok, töltők, egyéb bizbaszok sokasága,  pontugyanannyi pénzért. Ki érti ezt?

A másik szembetűnő dolog, hogy hihetetlen érzékkel találnak elbaszott nevet a bizniszüknek.
A Happy és a Lucky hívószavak valószínűleg annyira áthatják az egész ázsiai kultúrát, hogy ettől nehéz megszabadulniuk, de van még pár népszerű elnevezés ismétlés, ami valahogy a vidéki “gödör”, vagy “pince” borozókat juttatja eszembe, amiből biztos, hogy akkor is van legalább kettő egy településen, ha összesen csak egy kocsma működik. Vannak ilyen szavak, amik beakadnak az embereknek, mint az angoloknál, a White Swan vagy a Buldog.
Itt például Sawadee bárból találni egyet minden sarkon.
A nem csupán tömeges ismétléshez, de a rendkívül suta névválasztáshoz is van tehetségük, itt van például egy kiváló példa.

Tehát miután gondosan vériszamos húspéppé maszíroztattad magad egy megtermett bengáli tigrissel, beugorhatsz a szomszédba és szabathatsz magadra egy takaros houte cuture szökőárat. Zseniális!