TÚLOLDAL

Szerencsére tényleg ritkán szórakoztatom magam efféle adrenalinforrások igénybevételével, de persze néhanap mégis beleolvasok a magyar rögvalóság híreibe. Ilyenkor mindig meglepődöm, egyrészt azon, hogy mégis miért is csinálom ezt magammal, újra és újra, másrészt azon, hogy hiába ismerem már egy jó ideje, a legcikibb saskabaré színvonalát is messze alulmúló sztorikat, de minden alkalommal kiderül, hogy bizony van még lejjebb.
Így, a “demokrácia ünnepének” közeledtével, a reménytelen, szegény, kis ország, amúgy is totál agyonpolitizált közéletének médiatartalmai mástól sem hangosak, mint a csúcsra járatott propagandaúthenger motorzajától, és mindenki igyekszik erőből túllicitálni a többi gazembercsoportosulás lózungjait.
Úgy tűnik a Fényestekintetű nagytestvér “okosembereinek” végképp elmentek otthonról, nem elég, hogy sikeresen előzik jobbról a szélsőjobb radikálisait, de egy ideje mintha a viccpártok babérjait is magukénak akarnák tudni. Sajnos kreativitás, humorérzék és jóindulat híján, csupán az alufóliasapka gyanús, sületlenség beszélésben tudják utolfogni a fent említett mókás szervezeteket, és sajnos mindezt, ízetlen tréfálkozás helyett, szemmel láthatóan, vér komolyan gondolják.
Ebbe az egészen elképesztő produkcióba sikerült belefutnom először, és ennek a megtekintése után úgy gondoltam, itt az ideje legalább egy újabb félévre becsukni az internet magyar vonatkozású ablakait. Valóban megdöbbentő, számomra, hogy egy egész országnyi embermassza képes évtizedek óta, ölbetett kézzel nézni, ahogy egy rakás imbecillis szubhumán, ilyen és ehhez hasonló stand-up okkal próbálja elterelni a figyelmet az arcátlan tolvajlásról.

A mezőgazdasági miniszterúr brillírozása a gaszrtoxenofóbia, számomra eleddig ismeretlen területén, eszembe juttatta, hogy lehetne írni egy jó kis blogbejegyzést a környéken tapasztalható táplálkozási normák, általam tapasztalt mibenlétéről.
Csak, hogy lazítgassam kicsit a fehér, pannon, ciszhetero férfiak, pacalszaftpecsétes, keresztyéni értékrendjét, hátha a tengerifüves, kókuszos, csilis rákdesszertfogyasztás hallatán, elveszítik az életük meghatározó igazodási pontjait, és összekeverik majd a tízórait az estebéddel, vagy a Jézuskrisztus szülinapját egy ropogós szaturnáliával.
(Sajnos ez a jószág viszonylag keveset tud a rovarevő népek szokásairól, valamint, arról, hogy az általában szabadon változtatható ellenségkép, jelenleg, épp a legnagyobb nemzetbiztonsági kockázat hordozóiként meghatározott tagjai, vagyis a közelkelet muszlimjai egyáltalán nem esznek rovarokat, ugyanis az ilyesmi totál tisztátalannak minősül náluk, ezért tökre “haram”, vagyis, tilos.
Az Arthrophoda törzs képviselőinek táplálkozási célokra való felhasználásának állítólagos keresztényi értékrenddel való összeegyeztethetetlensége is igen gyenge lábakon áll, ellenpontozásához elég előrántani a szent mesekönyvet, és felütni Máté evangéliumának harmadik fejezetét a negyedik versnél.
Valamint, ha épp egy, az ország mezőgazdaságának felügyeletével megbízott közszolga nem tájékozódik megfelelően a húsfogyasztás fenntarthatóságának alternatíváiról, akkor elképzelhető, hogy nem csak szerintem totál alkalmatlan a pozíciója betöltésére…
Szörnyű, hogy ennyi év távollét után, még mindig képes vagyok felbaszni az agyam cirkuszország jól fizetett bohócgárdájának csetlés-botlásán )
A Thai gasztronómia messze földön ismert, különleges alapanyagairól és a különböző ízvilágok harmóniájának értő megteremtéséről. (Sokan azonosítják a rovarzabálás hazájával is Thaiföldet, ez azonban csak szórványosan fellelhető, és jellemzően inkább az idelátogató turisták egzotikumszomjának kielégítésére használják, mintsem, hogy tömegesen habzsolnák az ízeltlábúakat.)
Amit egészen biztosan érdemes róla tudni, az az európai ember toleranciahatárát messze meghaladó csípősségfaktor, ugyanis a legtöbb étel alapját a csili különböző változatai jelentik.
Jómagam nagy rajongója vagyok a helyi étkezés ezen tulajdonságainak, és annak ellenére, hogy Európa talán legfűszeresebb konyháját magáénak tudó országból származom, és különösen – szinte a mazochizmus határát súrolóan – kedvelem a kapszaicin fiziológiai hatásait, a lokál éttermek bizony néha próbára teszik a tűrőképességemet.
Mondom ezt avval a tapasztalattal a hátam mögött, hogy fehérember létemre, általában extra csípősen kértem a hétköznapi ételeket Mexikóban, és többször észrevettem, ahogy az étteremben összekacsintanak a kiszolgálók, hogy na ezt a gringót most jól megvicceljük, és ha csípős kell neki, hát akkor most megkaphatja, de még ezekkel a túltolt kajákkal sem tudtak igazán megfingatni.
Itt viszont avval kell szembesüljek, hogy csípőstűrés ide vagy oda, egy egyszerű salátával is képesek izzasztó meglepetést okozni.
Sajnos nincsen konyhánk, hogy a Thai szakácsmesterség fortélyaiban magam is jártasságot szerezhessek, de a piacon vizsgálgatva az alapanyagok sokaságát és az áraikat, úgy számoltam, hogy kétszer, akár háromszor annyira jönne ki, ha magamra főznék, mintha mindezt készen vásárolom meg.
Leginkább az utcai árusok portékájából válogatok, piacokon majszolom a pálcás eledelt, és azokat a kis kifőzdéket részesítem előnyben, ahol a helyi erő képviselői fogyasztják a napi betevőt.
A Thai-ok alapvetően tiszta népség, az itteni tisztaságfogalom azonban több fényévnyire helyezkedik el, az Európában megszokott HACCP sztenderdektől.
Egy, az öreg kontinensen szocializálódott élelmiszerbiztonsági inspektor, valószínűleg a szívkörnyékét tapogatva óvakodna ki az ilyen helyekről, és azonnal kirendelne egy gyors reagálású lángszórós osztagot a helyszínre, vagy remegő hangon sürgetné a mielőbbi dezinficiáló napalmcsapást az étteremre és környékére.
Persze ez nem kell, hogy bárkit is elriasszon Thaiföld hétköznapi kulináris élményeitől, a helyzet ugyanis az, hogy nem itt kedvezőtlenek a feltételek, hanem mi vagyunk egy kicsit túlsterilizált környezethez szokva. (Megnyugtathatok mindenkit, hogy láttam ennél már sokkal rémisztőbbet is, a karibi higiéniás szokásokhoz képest például, ezek a koszos kis útszéli kajáldák, laboratóriumok csíramentes kutatóhelyszíneit idézik…)
Kipróbáltam a puccos, utazóknak fenntartott éttermek egyik másikát is. (Ezen értelemszerűen nem a sok Michelin csillagos gasztro mennyországokat kell érteni, – egyrészt ilyen nincs errefelé, másrészt az effélék soha nem voltak kompatibilisek a pénztárcám vastagságával – hanem azokat az egyszerű turistamágneseket, amik legalább külcsínben követni szándékozzák az Európában megszokott vendéglátóipari szokások legtöbbjét)
Tapasztalatom a következő: A berendezés, a terítő és étkészlet nívósságának tekintetében messze verik az egyéb helyeket, és a kiszolgálás is gyorsabb általában. (ha nem is szívélyesebb.)
Itt nagyjából meg is torpan az erények sora, hiszen nagyjából ugyanazt eheted, mint a műanyagszékes lebujban, csak az ottani ár, két-három vagy ötszöröséért, az adagok egy kicsit kisebbek, és többnyire kispórolják belőlük a helyi ételek karakterét leginkább meghatározó összetevőt, hogy a kedves, szenzitív ízlelőbimbójú vendégek ne verejtékezve, lángoló torokkal könyörögjenek, egy kis pohár életmentő tejecskéért.
Egyébiránt pedig, a konyhába belesve pont ugyanolyan viszonyokkal szembesülhetsz, mint a mozgóárusok pultjai között.
A menü minden helyen nagyjából hasonló elv alapján van összeállítva.
üvegtészta, és kókusztejjel készült levesek, valamint curry-k, és tom-yum, ezek mindegyike készülhet csak zöldséggel, csirke, marha, disznó, hal, rák, vagy tintahal  betéttel, esetleg ezek furcsa gombócváltozatával.
Természetesen vannak pirított és főtt rizses ételek, ezeket ugyancsak a fent említett húsvariációkkal vagy stir fried zöldségekkel kombinálják.
Ezek kérhetők csilivel, (ofcourse) különböző curry pasztákkal vagy thai bazsalikommal sütve. Köretként népszerű még a sárga tészta és a ragacsos nyúlós friss metélt, amiből a padthai is készül, valamint a samosa-k és egyéb, minden földi jóval töltött deep fried tekercsek. Népszerűek a különféle roston sült pálcikára tűzött mindenfélék, amik nagyrészéről az elfogyasztásukat követően sem tudom megsaccolni, hogy vajon mi a fenéből készülhetett, és van pár sült zöldség, ami nagyon eredeti ízű, mint például a hajnalka (vízispenót/paraj), és az elmaradhatatlan csípős zöld papaya saláta. (Ez utóbbi rendelésénél a bőröm színét látva, mindig megkérdezik, hogy egy vagy két csilivel kérem-e, és amikor rávágom, hogy hat, akkor elégedetten bólogatnak és gondolatban már készítik az elsősegély tejtermékeket, amikre eddig azért még nem volt szükség. Bár pár helyen megnövekedett a szalvétafogyasztásom a homloktörölgetéstől.)
Persze mindez csak a töredéke lehet a thai konyha régiónként is komoly változatosságot mutató széles repertoárjának, de én csak arról tudok beszámolni, ami itt a közvetlen környezetemben elérhető.
Egyes helyek próbálkoznak a kizárólag külföldiek számára vonzónak tűnő ajánlatokkal, azonban a nyugati élelem errefelé többnyire vakvágány, hogy miért, az egyszerűen kikövetkeztethető abból az alapvetésből, hogy ha egy remek Tom ka gai-ra vágyom, akkor azt inkább itt, és nem egy kis Toszkán falu családi éttermében próbálom elfogyasztani, ez persze fordítva is érvényes, szóval egy Khao lak-i dél-Thai bennszülöttől ne várjuk, hogy remekelni fog tradicionális olasz, francia vagy egyéb européer ételek elkészítésében.
A fúziós konyha pedig nagyjából kimerül a csípős rántotthúsban, és a shitake gombaszószos T-bone steakben, esetleg a tavaszi tekercs mellé borított szalmakrumpliban.
Mindemellett természetesen rengeteg gyümölcsöt esznek, többnyire nyersen, vagy rizzsel, de nem ritka, hogy kókusztejben főzött édesség gyanánt. Majdnem mindenhol kapható finomság  a Thai palacsinta, amit itt rotinak becéznek, azonban ez a legkevésbé sem azonos az ugyancsak roti névre hallgató tortilla szerű indiai laposkenyérrel. Sokkal inkább egy papírvékonyra nyújtott tésztaféle, amibe belehajtogatják a kívánt tölteléket majd kevés forróolajban ropogósra sütik…
A többi nyalánkság, amit kóstoltam, általában furcsa állagú és sokszor csípős, vagy sós is a cukrossága mellett. Legtöbbjük kókusz vagy banánalapú, de előfordul a vörösbab(!) édeskukorica esetleg a tök felhasználása is a desszertek alapanyagaként, amibe aztán a pirított lótuszmagtól a szezámos taro gyökérpürén keresztül az algazseléig bármit bele lehet keverni. A piacok mindig érdekes gasztro élményekkel kecsegtetnek és folyton találok valami újdonságot, amit feltétlenül ki kell próbálnom.