TÚLOLDAL

Miután a kínai újév, dobolós csengetyűzős ceremóniái lementek és a világ összes fürtös petárdáját és egyéb pukkanó, robbanó, világítva sivító pirotechnikai eszközét felrobbantották ennek tiszteletére, egészen elcsendesedett a környék.

Nem, ezek nem virágszirmok, a bácsi itt éppen a petárdázásból visszamaradt, vérszínű papír sittet próbálja eltakarítani.

Jobb dolgom nem lévén ellátogattam a Build nevezetű éjszakai piacra, ahol a Thaiföldön komoly népszerűségnek örvendő Silly Fools nevű könnyűzenei formáció adott koncertet.
Jó előre bevásároltam pár Leo-t, mivel tisztában voltam vele, hogy a night market igen turistaorientált árfekvéssel operál, és ezekben a kicsit munkahiányos időszakokban nem kockáztathatom a luxus sörözés miatti legatyásodást.
A hely első meglepetése a hosszú, különféle nemzetiségek élelmiszerkölteményeit felvonultató kajasoron ért, ugyanis belefutottam egy gulyásos-lángosos pultba.
Először csak az ékezetes latin betűkön akadt meg a szemem, és csak lassacskán jutott el a tudatomig mi is van valójában odaírva.

Természetesen nem tudtam ellenállni, mivel a lángos mellett, a sajt és a tejföl is igen nagy hiánycikk errefelé, és ugyan odavagyok a Thai konyha remekeiért, de néha nem árt egy kis változatosság, főleg, ha ilyen szokatlan helyen találkozik az ember, a szülőhaza ízvilágával.
Nem lepődtem meg nagyon, mikor a tulajdonos arról számolt be, hogy a helyiek inkább banánnal és csokoládésziruppal szeretik fogyasztani, úgyhogy akármennyire is idegen elképzelés, kénytelen volt felvenni az édes lángosokat is a repertoárjába.
Javasoltam neki a cukros, csilis, mazsolás változatot, citromos tejszínhabbal, hisz amilyen aberrált dolgokat össze tudnak itt enni, az efféle, számunkra extrémnek hangzó dolgokat is tuti kajálnák.
Most már legalább azt is tudom, hogy írják a lángost Thai-ul.

Mondszépen LÁÁÁN-GOS

Mire benyomtam a kicsit sótlan, de azért finom gulyást, és a két dugisört is kiittam a robogó csomagtartójából, nagyjából rá is zendített a zenekar. Az első szám meglehetősen zúzós basszussal és ígéretes dobbal indult, valamint a magukat buta bolondoknak nevező gárda színpadi megjelenése miatt is érdekes show-nak néztünk elébe.
Az énekes fekete tollas cilindert és a fél fejét takaró csillogó steampunk szemüveget viselt, valami katonai kutyahámra emlékeztető felsőruházattal, a basszeros, hosszú fekete rasztái, egy olyan álarc mögül lógtak elő, mint, ami annak az erős csávónak volt, aki a Batman-t akarta legutóbb elagyabugyálni.
A gitároson ezüstszínű pormaszk volt, kéken világító szűrőbetétekkel, a dobos pedig mintha római legionáriusnak öltözött volna, legalábbis piros parvisszerű taraj volt a sisakja tetején. A háttérben horrorisztikusra festett hokimaszkos road-ok feszítettek, akik valahogy sehogyan sem illettek a színpadképbe, és, mint később kiderült a funkciójuk is kimerült a passzív biodíszletnek levésben.

És persze LEO

A koncert, az első hangzatos darálás után, kicsit önismétlőnek tűnő, érzelgős balladákba fulladt, viszont a zenei katarzis hiányáért bőven kárpótoltak, a rajongók viselkedésének tanulmányozása közben szerzett vidám élmények.
A távol-keleti és az öreg kontinensen tapasztalható mozgáskultúra különbségeinek összehasonlításából hosszú esszéket lehetne írni, ettől most idő, és az értő összevetést lehetővé tevő, minőségi videó dokumentáció hiányában megkímélem a nyájas olvasót, legyen elég annyi, hogy gyorsan, könnyesre röhögtem magam.
A közönség összetétele igencsak széles spektrumú változatosságot mutatott, a talpig bőrbe varrt, tetovált arcú motorosbanditáktól, a mezítlábas nap égette halászformákon át, a pornós diákcsitrinek öltözött fiúlányokon keresztül, a karonülő csecsemővel érkezett, jól szituált családanyákig.
Látszólag minden jelenlévő kitűnően ismerte a dalokat, és harsányan énekelték is, ha kellett ha nem.
Aztán, amikor a frontember végre a tömeg felé tartotta a mikrofont, akkor teljesen megvadult karaoke mutánsokká változott a nézősereg, fajra, nemre, korra és vallási hovatartozásra tekintet nélkül, szinte egy, nagy, sok végtagú lénnyé transzformálódva, ugrálva, kalimpálva üvöltötte mindenki, hogy DÁJPÁJDZSÁJMÁJ!!!
Ami, dunsztom sincs mit jelenthet, de szinte az összes strófának ilyesmi hangzású vége volt.
Félúton megváltozott a felállás, legalábbis a freakshow kosztümök lekerültek, kisvártatva elballagtak a Jason Voorhees hasonmásverseny lusta háttértáncosai is, de az együttes maradt a helyén, csupán az énekest cserélték le.
Az újonnan színpadra lépett szakállas muki nem nyávogott annyira magas hangon, mint az előző kolléga, azonban a számok, ha lehet, még lassabbakká és a szöveg is szájbarágósabb ritmusúra váltott.
Kicsit még bámészkodtam, hogyan hajladoznak a Thaiok az andalító dallamokra, de a következő népénekeltetésnél elérkezett a pillanat, hogy az újabb karaoke frenzy epileptikus tömeghipnózisa helyett, inkább kiéljem a csillapíthatatlan kókuszfagylaltozhatnékomat, és ezennel el is búcsúzzak a küzdőtér kedélyes morajlásától, felkeresni a ínycsiklandó édességet forgalmazó mozgóárust.
A hűsítő finomság felfalását követően, azonnal hazafelé vettem az irányt, mielőtt, a műsor végeztével, a százszámra, egymás hegyére-hátára parkolt robogók, részeg pilótáikkal a nyergükben kirajzanak, és nagy sebességű, közúti baleset katalizátorként, elárasztják a kivilágítatlan főút keskeny sávjait.