TÚLOLDAL

Annyira még nem terveztük felróni Malajziát a hirtelen és feltétlenül meglátogatandó országok listájára, most azonban a Phang-nga-i vízumügyintézés kudarcából fakadóan mégis oda került.
Sajnos Thaiföldön kurva komolyan veszik ezt a hülye vízumosdit, és némi overstay súlyos baht kötegek megfizetését, az országból való kitiltást, sőt akár börtönbüntetést is vonhat maga után.
A bosszantó az egészben, hogy mindez kizárólag a pénzről szól, ezzel még önmagában nem is lenne semmi különösebb baj, hiszen régóta hozzászokhattunk már a metódushoz, hogy minden államnak tökélyre kell fejleszteni a lehúzás valamiféle formáját, hogy fennmaradhasson. (Vannak akik több vonalon is képesek komoly sikereket elérni ilyen téren)
A valódi gond, hogy nem csak megrövidíteni akarnak pár zöldhasúval, de még jól meg is szopatnak az ügyintézés bonyodalmaival, és ide-oda utaztatnak a nyilvánvaló semmiért. Az sem lenne szimpatikusabb sokkal, de legalább úgy-ahogy fair play-nek tartanám, hogy bemész az erre kijelölt rablóirodába, leszurkolod nekik a jó kis kenőmanit, ők ezért adnak egy felesleges papírfecnit a további maradásra jogosító pecséttel, és kész, mindenki boldog, náluk a pénzem, ők gazdagodnak, nálam a remek dokument, ami feljogosít rá, hogy egy meghatározott ideig, még náluk költhetem, az általuk nagy kegyesen még látszólag nálam hagyott, maradék gempát.
Persze, ez így ebben a formában túlságosan is szép és egyszerű lenne, amely két jelző sajnálatos módon totál összeférhetetlen magának a bürokráciának a szellemiségével.
Szóval amellett, hogy megkopasztanak, még az idődet is el akarják orozni, és mivel Thaiföld nem kicsi, ez remekül sikerül is nekik az utaztatgatással.
Vagyis, arra köteleznek, hogy kimenj az országból, hogy majd aztán visszagyere.
Tök ésszerű, mennyél innen el, hogy ittmaradhass.
Természetesen kalózszempontból nagyon is logikus ez az intézkedés, hiszen így tömegeket mozgatnak az ország egyik részéből a másikba, ami ugyebár igen jövedelmező a hivatalos embercsempészek, kisbusztársaságok, utazási irodák, útmenti kisközértek, pénzcsencselők, éttermek, és mindazon egyéb hiéna-vállalkozás számára, akik a visa-runra kényszerített utazók és keményen dolgozó kisemberek bukszájának radikális karcsúsításában érdekeltek. Egy két okos jogszabály és a hülyeturiszt máris duplaolyan gyorsan pörgeti a gazdaságot, mintha csak hagynák a tengerparton koktélozgatni.
Hárman vágtunk neki a kalandnak, Hajni, Flip, a világjáró belga búvároktató, és én. Megfizettük, a keselyűk bérét, és felültünk egy lokál buszra, hogy megközelíthessük azt a helyet, ahol a sok pénzünkért majd kegyeskednek felvenni minket.
A sötét elágazásnál, ahol a buszról lekászálódtunk, még maradt kb másfél óránk a továbbutazásig, ezért a kitartóan nyitva tartó büfébódéban benyakaltunk pár útisört és Flip táskájából még egy kis dugi Sang-song is előkerült. Így egész hangulatosan tudtuk múlatni az időt a fuvar megérkezéséig.
A kis Toyota mikrobuszokat kényelmesnek szánhatták valaha, de a vízumszerzésre régóta hordozott embertömegek ülepe alaposan kikezdte az ülések komfortfaktorát, cserébe viszont, izzadós jegesmedve fokozatra kapcsolták a jármű légkondicionáló berendezését így a kellemes páradús 28-fokból behuppanhattunk egy száraz hideg hibernálóberendezésbe, ahol azonnal ránk dermedt a verejték és nem vagyok fázós, de azt hittem a fogzománcom is megreped. Sajnos a kriogenikus beavatkozással nem jutottunk a kívánt eredményre, vagyis a hosszú út alatti mérsékelt metabolizmus nyújtotta zavartalan mélyalváshoz, helyette viszont sikerült egész addig fagyoskodni, amíg az egyik pisilős megállónál, lopva vissza nem szabályoztam az arktikus beállítást valami elviselhetőbb, a kontinentális tavasz hangulatát idéző hőmérsékletre.

A határhoz érve kiszállítottak minket a buszból és betereltek a bevándorlási hivatal csarnokába, ahol egy rakás papír kitöltését követően továbbengedtek, legalábbis engem, ugyanis, Hajninak és Flipnek, a múltkori kis vízumincidens okán, már volt pár nap túllógása, így nem csak egy csomó extra pénzt kellett leszurkolniuk, de további két órát szopatták őket a vámon. A késlekedés miatt én egy másik buszba kerültem, amiben meg inkább forróság volt, mint hideg, úgyhogy a kb. Kedah-tól Pinang-ig tartó óriásdugóban való lépésben araszolás alatt, a szervezetem vízkészletének jelentős százalékát lecsurgattam a ragadós műbőrülések felületére.
Végre nagy nehezen befutottunk a szállásra, ahol persze kiderült, hogy az utazási irodában kifizetett összegen felül, itt még a vízum ügyintézést, a vízumot magát, az útlevélbe ragasztandó papírfecnit és az adminisztrációhoz szükséges kurvasok fotót és fénymásolást is külön ki kell fizetni, ami nem elég, hogy teljesen felemésztette az eddig Thaiföldön megkeresett teljes vagyonomat, de sajnos többre is rúgott annál, a bankkártyánk pedig Hajninál maradt, akit pedig ki tudja merre vittek a másik busszal…
Szóval volt rohangálás, pánik, meg miegymás, aztán kisvártatva befutott a Hajni és Flip járata is, és végül sikerült elrendezni a mocskos anyagiakat. Viszont egy kis reggelizés után azonnal le kellett dőljünk aludni, mert a kb. 16-órás út alatt csak pár percre sikerült elszenderedni.
A pihengetés után kitántorogtunk a városba körülnézni kicsit, ha már elvertük az összes pénzünket egy három napos kényelmetlen és nem tervezett kiruccanásra, akkor legalább lássunk is valami keveset a mesés Maláj szigeten terpeszkedő zsúfolt város érdekességeiből.
Na, ha valaki szereti az Európa nagyvárosaiban uralkodó nemzetiségi, vallási, és egyéb kulturális összetételre a “multikulti” kifejezést használni, akkor azt hiszem, itt komolyan el kell gondolkodnia azon a jelzős szerkezeten, ami a helyben tapasztalható viszonyok leírására megfelelőnek bizonyulhat. A tengerre épített cölöpviskóktól a koloniál romantikáig, a dzsunkákon élő seagipsy kolóniáktól, az égbe meredő fancy felhőkarcolók csillogásáig, rengeteg náció, öt világvallás, plusz a helyi hiedelmek és azokból származtatható egyéb babonaságok. Hatalmas fényes bajszok alatt kézzel curryző indiaiak, virágos zenélő riksát hajtó kínai taxisok, a muezzin énekének hívására, imára siető leplekbe burkolt szakállas figurák, utcasarki manóházaknál égő áldozatot bemutató festett arcú sámánszerűségek, felpimpelt terepjárókban szivarozó fehér expatok.
Rögtön a meredek ívű khmer tető alatt megbúvó, üveg függönyfalas, modern, sziámi bank fényes épülete mellett csörgedező bűzös kanális partján, legyekkel ékes döglötthalat kínáló maláj halászok, mezítlábas buddhista szerzetesek, rákvörösre égett amerikai turisták, fekete örömlányok, Bollywoodi filmposzterek a Heineken reklám elé bekígyózó pikkelyes lung sárkányon, egy óriás mecset előtt… Na ez aztán tényleg habzó, színes kultúrforgatag. Vissza is éltünk a sokféleséggel és sörözve pizzáztunk nyugaton, teázva nudliztunk keleten, pusztakézzel curryztunk “indiában” és fura Maláj streetfoodot tömtünk a mozgóárusok által elárasztott utcákon. Este pedig a western negyed egy zenés bárjában ittuk a jó akciós tigrissört hajnalhasadtáig. Nagyon tetszett az egész város hangulata, kár hogy nem tudtunk igazán időt tölteni benne. Legközelebb majd biztos nem csak visa-runra jövünk Sandokánékhoz

Seaside view

zsebszentély a magasságos ananásznak

Bajusz

szivárványoshús

Chew Jetty

streetart

Sárkányrém

Közeleg a kínai újév

Lampionok mindenütt

Monkey business

Little india

Sajnos lemaradtunk a megapartyról…

Ezek az acélgrafikák valami helyi művész munkái, tele van velük a város és többnyire marha viccesek.

Oldschool lighthouse

Denevérmacsa

Hazafelé kezdődött a mikrobuszos szenvedés elölről, légkondival, anélkül, zsibbadó lábbal, nemalvással és persze marcona határőrökkel a vámon.
A csávó egy tollvonással, két hónapra redukálta és átbélyegzőzte a vagyonokba kerülő három hónapos matricámat, és, mint ha mi sem történt volna intett, hogy mennyek tovább. Flip hívta fel a figyelmemet rá, hogy nézzem meg alaposan a pecsét dátumát, mert az nem biztos, hogy egyezik a hivatalban beragasztott dokumentével, és neki már volt olyan, hogy visszadatálták a cuccot, és aztán egy egész hónapnyi over stay-t fizethetett a legközelebbi kilépésnél, ami olyan uszkve tizenötezer baht-os kibaszás, aztán ha meg épp nincs nálad annyi, akkor meg mehetsz a jó kis komfortos Thai böribe.
A görény kurva anyjuk rongyos picsáját egyébként!
Ha nem vagyok olyan szerencsés, hogy figyelmeztetnek és ilyen infókat megtudok, akkor a kilencven napos vízumom biztos tudatában, tuti beszoptam volna az óriásbüntit.
Kevés dologgal tudnak kihozni a sodromból, ezek egyike a bürokrácia, a másik meg a nettó gonoszság.
Sokféle bosszantó csinovnyikkal hozott már össze a sors, de ennyire alattomos, rosszindulattal még egyetlen ügyintézés során sem találkoztam.
Szerintem ezeket az egyenruhás férgeket nagyon körültekintően válogatják vagy biztosan hosszú tréningek alatt idomítják a szarháziságra, mert az itt tartózkodásom alatt kizárólag kedves embereket ismertem meg. Igazából még egyetlen Thai-al sem találkoztam, aki ne lett volna százszázalékosan kedves, szuper aranyos, és segítőkész, valahogy nem is nézem ki belőlük ezt a mentalitást, ehhez tutira valami rendvédelmi szerv tagjának kell lenni.
Nagy nehezen túléltük a hazautat, és mivel éjnek idején raktak ki a jó kis sörözős bódénknál, – amikor már biztosan nincsen tömegközlekedés Khao lak ra – így az egyetlen ott lévő embertől érdeklődtünk fuvar után, aki azt mondta, hogy nem tud segíteni és közben nevetgélt aztán telefonált, azt hittük viccel és hívott valami havert, akinek jól jöhet pár száz baht egy kis autókázásért, de a harmadik LEO után kezdett gyanússá válni, hogy nem volt ebben semmi tréfa, tényleg meg kell várjuk a reggelt ,ha nem akarunk hazagyalogolni.  Elkezdtünk stoppolni de kizárólag részeg, robogós fiatalok jártak arra, ők is ritkán és általában hárman ültek a járművükön, szóval még akkor sem fértünk volna fel, ha vagyunk olyan hülyék, hogy ilyen jellegű transzportot vegyünk igénybe.
Hosszadalmas eredménytelen posztolás után, mégiscsak arra járt egy autó, ami ráadásul taxi volt, így mégsem kellett az útszélén tölteni az éjszakát…