TÚLOLDAL

A nagy víz ezen a partszakaszon meglehetősen zavaros, a lépten nyomon beleömlő kis patakok és csermelyek belemosta mindenféle miatt. Az édes és a sós víz keveredése, amúgy is csinál egy ahhoz hasonló effektet, mint amikor az ouzo/arak/raki vagy egyéb tetszőleges ánizspálinkát jégre töltöd. Ha nem is lesz teljesen tejszerű az elegy, mindenesetre ahhoz, hogy a viselős látótávolságot és a mesés korallerdőket megleld rendesen el kell távolodnod a parttól.
Szóval az első pár, hirtelen felindulásból masszkal vízberohanást követően rájöttem, hogy ezeket az élményeket majd megtartom akkorra, ha sikerül rendes búvármelót találnom.
A figyelmemet inkább az egyszerű lubickolásra – hűsölésnek nem nevezném, ugyanis a víz alig pár fokkal marad alatta az ember átlagos testhőmérsékletének. – és a parti homokon és sziklákon való nézelődésre koncentráltam.
Az egyik furcsasággal akkor találkoztam, amikor az első, általam a parton megélt dagály levonult, újhold lévén ez elég intenzív apályt eredményezett, de a víz visszaszorulásával a parti föveny ugyanolyan nedves maradt, mintha a hullámok továbbra is ostromolnák.

Folyton nedves föveny

Ekkor vettem észre, hogy az erdőket éltető lé, nem csupán a szabad szemmel is könnyen megfigyelhető folyamok formájában ömlik a tengerbe, hanem egy bizonyos szint alatt, nagyjából folyamatosan, és mindenhonnan szivárog, apró kecses lángnyelvszerű motívumokat marva az egészen finom lisztszerű fehér homokba.

A számtalan kis patak egyike

és másika…

A part egész hosszában folyik az édesvíz a tengerbe

A másik érdekesség az apálykor felszínre kerülő aljzat vízmentes részen megjelenő random geometrikus ábrák sora, amik idővel összefüggő rendszerré terebélyesednek, majd mindent beborítanak, egészen addig, míg a visszatérő hold gravitációs ereje újra rájuk nem húzza az Andamán tenger vízfelszínét.

Így kezdődik, a képen nagyjából látható mekkorák is ezek a kis képződmények

A koncentrikus körszeletek formájában kirajzolódó minták, apró homokgolyócskákból keletkeznek, amiket icipici rákok milliói hoznak létre serényen és fáradhatatlanul.

Eleinte nem értettem, igazából mi is ez, a rákocskák közreműködése nyilvánvaló volt, de a tényleges megfejtéshez alaposabban szemügyre kellett venni, mit is csinálnak valójában. Először azt hittem, a szállásul és rejtekhelyül szolgáló apró üregek, tisztítása és mélyítése során keletkező anyagfelesleget hordják a felszínre, de az nem indokolta volna sem az ilyetén elrendezést sem az építőelemek megdöbbentő szabályosságát. Nem volt egyszerű megtalálni a rejtély nyitját, egyrészt mivel a kishaverok mérete nagyjából egy gombostűfej tizedrésze és egy borsszem nagysága között ingadozik, ezért rendesen kell a szemet mereszteni a vizsgálódáshoz, másrészt a mini fövenyművesek a környezetükben észlelt legapróbb mozdulatra visszaskeráznak a kis lukacskájukba és jó ideig elő sem merészkednek onnan. Ha előbújnak is, sokáig csak meredten állnak az odú bejáratánál és gyanakvóan kémlelnek szerteszét.
Szóval meglehetősen sokáig kell türelmesen és egy viszonylag inaktív hulla mozdulatlanságával heverni a fövenyen, hogy akció közben is szemrevételezhetőek legyenek. A végül megfigyelt rákshow, azonban bőven kárpótolt a kitartó, dermedt várakozásért, mivel egészen lélegzetelállító produkció részese lehettem. A golyóözön ugyanis pöttöm ízeltlábúak elemózsiájának mellékterméke, ők tudniillik ilyen rendhagyó módon veszik magukhoz a táplálékot, apró ollóik segítségével, furcsa szájszervük mögé tömködik a föveny mikroszkopikus szemcséit, majd miután minden, számukra fogyasztható matériát -amit a dagály szétterített a homokon – kiszűrögettek belőle (ami minden bizonnyal igen szegényes tápértékű lehet, hisz a gölödinmezők igen kiterjedt méretűek a lények testarányaival összevetve) a nyálukkal vagy valami egyéb testnedvükkel összekevert kicsi, szabályos golyót gyártanak a maradékból, – mintha csak rágógumilufikat fújnának- majd a lábaikkal maguk mögé görgetik azt, és ezt a labdázós játékot egész addig ismételgetik, amíg valami vélt, vagy valós veszély elől vissza nem menekülnek a föld alá.
A szabályos elrendezést az adja, hogy egyáltalán nem szeretnének túlságosan eltávolodni az oltalmat adó házikójuktól, így a sűrű egymásutánban keletkező labdacsok közötti közlekedőcsapások egységnyi sugarú körben helyezkednek el az odú körül.
A sok kis teremtés egyre szélesedő ebédlőasztalai később összeérnek, egymásba lógnak, majd lassan, de szisztematikusan lefedik az egész árapályzónát.
Hogy minderről mások számára is élvezhető képi dokumentáció készülhessen az persze egy rakás újabb, valószínűleg csak számomra érdekes nehézségbe ütközött, ezekkel a technikai részletekkel inkább nem untatnék senkit. Legyen elég az hozzá, hogy a turisták minden bizonnyal kivállóan szórakoztak azon, ahogy egy furcsa figura, a homokba félig beásva, égnek meredő tomporral, bábozik, egy hagyományos kézi nagyítóból, bambusz evőpálcikák sorából és nagymennyiségű szigszallagból összerótt, fényképezőgépben végződő furcsa kimérával és viszonylag hangosan szitkozódik, amikor az elővigyázatlanul a közelbe trappoló kíváncsiskodók ismételten elkergetik az igencsak ijedős ízeltlábú modelljeit.
Inkább lássuk mit is sikerült összehozni mindebből, vagyis a jó kis makróképeket és a csudavidejót.