TÚLOLDAL

Valahogyan a hajón minden dolog sokkalta lassabban történik mint a szárazföldön.
Pedig reggel, marha korán életet vertem magamba – ahhoz képest, hogy a tegnapi las palmasi rohangálós túrámat követően (Ahol is elintéztem a capitanerián, hogy az óceánátkelős rally elvonultával, az újra szabaddá váló kikötőben legyen helye Albatrossnak.)  egész éjszaka festettem a hostelben, emiatt nem sok lehetőségem volt aludni – de még így is csak töredékét sikerült kipipálni a tennivalók sűrű listáján szereplő dolgoknak.
Mondjuk ennek ellenére büszke vagyok magamra, hiszen a körülményekhez képest egész jól teljesítettem.
Először is nekiláttam a mozgó kötélzet kimosásának. Ugyanis, a sós párának és az utóbbi időben a szigeten végigverő homokviharnak és egyéb kalimáknak köszönhetően rendesen megmacskásodtak.
Olyannyira, hogy a traveller madzagjának végén lévő csomók kioldásához be kellett vetnem a “combozót” és ahhoz is egy gumikalapácsot kellett segítségégül hívjak, hogy a durva fémeszköz közreműködésével egyáltalán mozdulásra tudjam bírni, a szahara porától durván összetapadt bogokat.

Evvel nagyjából másfél órácska ment el és akkor még csak azt sikerült elérni, hogy a kötelékeket  kiszabadíthassam az áttételes csigasorok öleléséből.
Aztán kiderül, hogy a múltkori wc-s incidens utáni takarítás, majdnem teljesen felemésztette a raktáron lévő édesvíz készleteimet, tehát a kannák utántöltése nélkül nem igazán léphetek előre.
Szóval kisvártatva kidingiztem a kikötőbe. Ilyenkor persze, ahogy lenni szokott, feltámad a szél, mégpedig a rossz irányból, szóval csak a pontonok elérése újabb negyedórába került – ahol, vasárnap lévén természetesen ott rontotta a levegőt a közösség legparasztabb rendőrfattyúja, aki folyton belémköt a vízhordás miatt, pedig az úszómólón rezidens halászok és egyéb motorcsónak tulajdonosok, már több alkalommal megengedték az éltető vízforrás használatát. (Sőt, az egyikük, a múltkor még egy kis konvertert is a kezembe nyomott, amivel meghekkelhetem a víztolvajbiztos csapok csatlakozóit és zavartalanul tölthetem fel a kis kanisztereimet.) Tehát megvártam amíg az akadékoskodó sün kihajózik, hogy utána háborítatlanul pacsálgathathassak, ez persze megint egy félóra pluszidőt vett igénybe. – A hajóra visszatérve, 75 liter friss, sómentes dihidrogénoxiddal a tarsolyomban, végre nekikezdhettem a kötélöblögetésnek. Az egész újonnan hozott löttyöt maradéktalanul el is használtam a művelethez, mivel az afrikai por elég makacs szennyeződésnek bizonyult. Még az ötödik öblítővíz is úgy nézett ki, mint a Gangesz egy kiadós áradás után. Tulajdonképpen eleinte egy jó vödör sárban próbáltam tisztává varázsolni a koszlott spárgáimat.

A kilencediknél kezdett kicsit átlátszóvá válni.

Ezek után az állókötélzet újrakalibrálása következett.
A kis árbocomat kilenc darab, különálló drótsodronypányva merevíti és tartja a helyén – ilyenkor örülök, hogy egy egyszerű slup riggem van, és nem egy ötárbócos windjammert kell gatyábarázogatnom – ezek feszességének módosításával, egyenként kell elérjem az ideális equilibriumot. Méghozzá igen körültekintően, ugyanis a spanifereken eszközölt egy-egy negyedfordulat, drasztikusan befolyásolja az árboc szögét, és ennek köszönhetően, értelemszerűen a vitorlák lehetséges szélkihasználását is. Szóval egyet fordít, majd, mind a másik nyolc feszességét bemér, aztán a többit is módosít ehhez képest, és így tovább, szépen lassan, amíg meg nem születik az optimális beállítás.
A szimmetrikus állapot elérése meglehetősen nehéz folyamat, ugyanis a vízmérték libellája teljesen haszontalan egy folyamatosan ringatózó hajón. A navigációs készletből kölcsönvett derékszögű vonalzóm mérete, pedig igencsak elenyésző egy tízméteres magasságú oszlop precíz beméréséhez, így csupán a kifinomult szemmértékem volt az egyetlen igénybe vehető eszköz a feladat megoldásához, meg persze a kölcsönkapott rigg feszességmérő berendezés, ami az árboc függőleges beszerkesztéséhez nem szolgáltat túl sok információt.
Az első, a középső és a hátsó merevítők különböző átmérőjűek, ezért természetesen különféle szerszámok dukálnak a csavargatásukhoz, amiből a megfelelőt persze mindig az előzőnél felejti azt ember. Amiért visszamegy, aztán oda, és megint vissza, szóval egész könnyen lehet maraton mennyiségű távokat lecsámpázni egy alig harminchat négyzetméteres területen.
Mire végeztem, addigra a nap már a horizont közelébe ért, így fel kellett pörögjek, ha egyéb listás dolgok befejezésébe is bele akartam bonyolódni.
Márpedig az idő a nyakamon, tehát az egész nap bömbölő nyugis reggae-t, Bad Religionra meg Rancid-re cseréltem, és újult lendülettel láttam neki a reff kötelek és tartóik karbantartásának.
Itt pár meglazult kötést vadonatúj popszegecsekkel pótoltam, ahol a régi elvásott darabokat, annak rendje és módja szerint, más megoldás nem lévén, ki kellett fúrni a helyükről.
Ehhez persze a hajó különféle zugaiból kellett előbányászni a megfelelő eszközöket, újabb időzabáló logisztikai rémálmot szabadítva magamra.
A korlátozott menyiségben rendelkezésre álló tárolókapacitás okán, minden egyes újabb dolog előkerítéséhez teljesen át kell pakolni ezt-azt, innen oda- onnan ide, majd szerszámos ládákkal, dobozokkal, zacskókkal meg mindenféle okos kis készségekkel egyensúlyozni körbe-körbe a hullámoktól zaklatott decken, ami csak úgy falja az időt.
Már csak vaksötétben jutott eszembe, hogy egész álló nap rohangáltam, hoztam-vittem, szereltem, fúrtam-faragtam-állítottam-mértem, húztam-vontam, és közben nem is ettem semmit.
A fény nélküli periódust eljövetelét – ami véget vetett a hajó szempontjából hasznos tevékenységemnek – ezért, egy már eléggé szükségesnek tűnő és megfelelően kiadós vacsora készítésével ünnepeltem meg.
Remek lecsóshús, rotyogott nemsokára a kis hajóskonyhában, avagy fancy nevén: magyaros szűzérmék, esetleg: solomillo de cerdo con ratatuille francés.

És egy jó spanyol vörösbor…

Mert megérdemlem!