TÚLOLDAL

Sajnálatos módon a magukat szörfözés közben megörökíteni óhajtó turisták a mai napig nem akarnak népes számban megjelenni a szigeten, így a fotós business halódik, mint az a bizonyos hét utas, a potyázó nyolcadik társaságában…
Pénzfialó munka hiányában elegendő időm jut arra, hogy Albatross – az utóbbi nehéz periódus alatt kissé elhanyagolt – ügyes bajos dolgait gatyába rázogassam.
A nappali és éjszakai hőmérséklet masszív különbsége, mint az a természetben megszokható, jelentős páralecsapódással jár. Nincsen ez másképp a hajón sem, de a decken ez maximum a felület kicsit csúszósabbá válásában kimerül, nemúgy a bárka belsejében, ahol a nedvesség és a mesterséges élőhelyeken – a folyamatos takarítás ellenére is – előforduló por násza nyomán, minden nyirkos-nyálkássá válik. Ez kiváló táptalajául szolgál, az emberi szem számára láthatatlan, de mégiscsak a levegőben vitorlázó gombaspórák számára, melyek az eldugott helyeken megtapadva, gusztustalan és igen nehezen eltávolítható penészkolóniáknak adnak életet. A kényszerű “semmittevés” elő napjai ezeknek a ragaszkodó gombapopulációknak a szisztematikus kiirtásával és a fertőtlenítőakcióval egybekötött óriásnagytakarítással teltek.
Később nekiláttam a kormánymű hidraulikájának visszatérő problémájával foglalkozni, majd a kis dingink sokadszori újrafoltozása következett, több kevesebb sikerrel.
Az elektromos rendszerünk új vendége, a kis zümmögő inverter, immár lehetőséget biztosít a 220-volttal működő kis forrasztóberendezés használatára, amivel azt hittem könnyedén korrigálhatom a kínai ledsor gyárilag megbízhatatlan érintkezéseit.
Azonban az eddigi sorozatos rossz tapasztalatok ellenére sem számoltam a távol-keleti ipar különösen alacsony minőségű matériáival, amelyek a hihetetlen teljesítményt felvonultató, 30W-os páka első érintésére, a világításnak, egy, az elektromosság előtti időket idéző formájával örvendeztettek meg, vagyis a hagyományos, oxigénnel való egyesülést kísérő hő és fényjelenség közepette felismerhetetlen formájúra olvadtak össze. A folyamat olyan gyorsan ment végbe, hogy mire a poroltóért nyúltam volna, már el is lobbant a lángja, és csak a bugyborékoló fekete műanyaghulladék jelezte az egykori fényforrás helyét.
Szívesen elbeszélgetnék avval a tűzrendészeti szakemberrel, aki ezt az izét kereskedelmi forgalomba engedte…
Nagyjából evvel a kis kudarccal kezdődött a hajós munkálatokon végigsöprő szerencsétlenségsorozat.
A sundeck igencsak kopott és avétos festékrétegét fáradságos munkával eltávolítottam és az alapozást követően, csodálatos, magasfényű fehér színnel festettem újra.

Ilyen szarul nézett ki előtte

Az uretánfestékek meglehetősen jól teljesítenek a környezeti viszontagságokkal szembeni ellenállás terén, azonban ez a remek tulajdonságuk csupán a teljes térhálósodást követően alakul ki, ami a hőmérséklet és páratartalom függvényében nagyjából 16-24 óra alatt realizálódik. Nos pont ezt a köztes időintervallumot találta meg a karibi szigetvilágot nagyjából a földdel egyenlővé tévő idei hurrikánszezonnak, az észak-kelet Atlanti partvidék számára fenntartott meglepetése. Vagyis a magát egy kiadós trópusi viharból hármas erősségű hurrikánná kigyúró Ophelia. A görög területről származó szép női név eredetileg segítséget jelent, de ezt a jelenlegi történések nem nagyon támasztják alá, persze az is lehet, hogy csak én nem éltem meg olyan nagy segítségként a közreműködését.
“Zephürosznak” hála, a vihar tombolva pörgő magja elkerülte a szigetcsoportunkat és elsüvített Európa északi partjai felé, azonban az általa generált side effect, egy amolyan árnyékbannegyvensokfokos hőhullámmal és egy durva homokvihar képében érkező, eddig még soha nem látott intenzitású kalimával toppant be hozzánk.  A kalimák Sirokkók, és egyéb poros égi tünemények sűrű vendégek errefelé, azt már szinte megszoktam és a közelgő meleg is szerepelt az előrejelzésben, különféle színű hőségriadók formájában, de azért ilyesmiről nem volt szó.
Az ennyire markáns légköri jelenségek, mint a mi drága Opheliánk, olyan atmoszferikus interferenciákat okozhatnak, amelyek összetett mellékhatásait még a nagyon okos meteorológusok sem tudják minden részletre kiterjedően megjósolni, így a 34-42 csomós homokvihar hirtelen, minden előzetes figyelmeztetés nélkül,  csapott le a frissen mázolt Albatrosra.
A kormánymű mechanikus részeit rejtő aknáknak, a munkálatok miatt lecsavarozott nehéz műgyanta fedeleit, mint könnyű papírfecniket, egy az egyben felkapta és az óceánba szórta a heves fuvallat. Szerencsére a meló miatt, az általában a cockpitben kallódó egyéb tárgyak zöme éppen a szalonban volt elraktározva, így azokat legalább nem ragadta magával a légvonat, viszont az előzőleg gondosan, csillogó, hófehérre festett enamelfelületeket, egy szempillantás alatt ocsmány, sárgásbarna, saras hányássá változtatta.

Kösz a mocskot, úgyis épp tiszta volt…

Persze ez idő alatt az elbaszott külcsín és a szanaszét repülő dolgok érdekeltek legkevésbé, ugyanis a kellemes délutáni festegetés nyugodt idilljét a másodperc tört része alatt felborító, forró, homokos szélviharban, inkább az foglalkoztatott, hogy a tartalékhorgonyok mielőbbi pánikszerű kihajításával elejét vegyem a hajót fenyegető katasztrófaközeli helyzetnek.
A nagy sebességgel áramló porban a fedetlen testfelület egészén, éles, tűszúrásszerű élményekkel lehetett gazdagodni, a légzés könnyű volt, akár egy teli cementeszsákban és szinte lehetetlen volt nyitva tartani a szemet.
A hajónak, az adott helyzetben a legjobb tudásom szerint kivitelezhető vészfixálása után, krákogva, prüszkölve bemenekültem a kis katamarán belsejébe és a belsőrész teljes elsivatagosodását elkerülendő, sebtiben bezártam az összes kajütablakot. Szellőzés híján a perzselő levegőjű kabinban, nyomott, fullasztó, szaunaszerű hangulat kezdett eluralkodni, miközben az ég teljesen elsötétült. Az uszkve 60 méterre levő part eltűnt a homokfüggöny mögött, a szomszédban horgonyzó hajóknak is csak a halvány sziluettjét lehetett látni. A kötélzeten üvöltő porvihar hangját csupán a hozzám legközelebb parkoló, “Eternity” nevű ketch csúcsrajáratott szélturbinájának, légvédelmi-sziréna szerűvé erősödő sikítása tudta elnyomni.
A dühöngő szélvész ugyan hamar elvonult, de sajnos a fekete kontinens porát nem vitte magával, vagyis az szépen itt maradt velünk, a levegőben, a tüdőmben a hörgőcskék között, és persze a sundeck valaha ragyogó festékrétegeiben.
Így…

Végülis megúsztam a dolgot és Albatros sem szenvedett komolyabb szerkezeti károkat, azt leszámítva, hogy úgy néz ki, mint egy bepanírozott marsjáró.
A másnapi rendes horgonyrendező úszkálás alkalmával, még a szél által elsodort fedeleket is megleltem az öbölfenéken. (Az egyik alá már be is költözött egy polip.)
A fedélzetre rakódott komplett homokozót letakarítottam, és az ezt követő, egészen a hajó legeldugottabb részeire is kiterjedő, porsikálással egybekötött mély pakolás során, még egy nagy kanna dízelmotorokhoz való olajat is találtam, amit – dízelmotorom régóta nem lévén – elcserélhettem a szomszéddal, az ő megmaradt fedélzetfestékére, amivel némi csiszolás után felülfedhettem az időjárás által tönkrevágott előző művelet nyomait.
A forróság sem enyhült sokat, így kénytelen voltam hirtelen rögtönzött “csadorban” dolgozni, egyrészt, hogy a szükségesnél több port ne lélegezzek be, másrészt a terebélyes homlokom pórusaiból dőlő verítéközönnel ne pettyezzem össze a korrigálandó felületet.
Az eredmény viszont magáért beszél!

A baj most már csak az, hogy a hajó többi része, ami eddig, úgy hozzávetőlegesen fehérnek nézett ki, az a hófehérre festett hátsó fertállyal összevetve, nagy jóindulattal is csak koszlott szürkéssárgának mondható…
Mindegy, idővel sor kerül majd azok felújítására is.