TÚLOLDAL

Nem vagyok egy horgászlélek, nem is voltam soha. Bár gyermekkoromban sokszor pecáztunk a faterral, de mivel igazából nem szerettem a halat – az édesvízi pocsolyaízű dögöket a mai napig nem sikerült megkedvelni – egy idő után nem láttam túl sok értelmét a kora hajnali ébredéssel járó horgásztortúráknak. Tulajdonképpen az ébredő tiszaholtág látványát sokkal többre értékeltem mint a halfogás irányában tett erőfeszítéseket, pedig apám egész profi felszerelés megvásárlásával próbált ösztönözni és valahogy közelebb hozni hozzám ezt a fajta kikapcsolódást. Később, a középiskola ideje alatt, számos alkalommal kilátogattam ugyan a vízre, de ott is főként a pecás cimborák sörözőtársának szerepét vállaltam magamra a halak rettegett ellenségének pozíciója helyett.
Az óceánhoz való közelebbköltözés sem korbácsolta fel bennem a nagy ho-ho-ho horgászt, mivel régen is úgy gondoltam, és valahogy manapság is unalmasnak találom a partról való úszóbámulást. ( Mondjuk a helyi horgászok viszonylag csekély sikereit elnézve, ők is inkább az asszony elől menekülnek a partmenti sziklákra, vagy csak lazítani akarnak a víz mellett ülve, mintsem hatalmas zsákmánnyal hazatérni.)
A szigonyos vadászat teljesen más kategória, azt egyrészt sokkal inkább fair play-nek tartom, mint a szerencsétlen, ostoba tengeri jószágok élelemmel való léprecsalását, másrész igencsak aktív időtöltés a horgásszékben tespedéssel szemben.
Ezt a fajta halölést egészen sikeresen is űztem, viszont a karib térségben való kalandozásra induláskor túladtam a szigonypuskámon és azóta nem is szereztem be másikat.
Viszont van a hajón egy elég komoly pecabot, robosztus tengeriorsóval és nagybőgőhúr vastagságú damillal, de az nyílt vízre, nagy halakra való és mindenképpen kell hozzá némi sebesség, hogy a vontatós technika érvényesülni tudjon. Mikor itt volt Simon megpróbálkoztunk a cuccot hagyományos úszózásra használni, de persze nem jártunk túl sok sikerrel, annak ellenére sem, hogy Simon a rá jellemző elánnal vetette bele magát a dologba. Mondjuk persze nem csoda, hogy erőfeszítéseinket nem koronázta túl sok siker, mivel az egész művelet kicsit arra hasonlított, mintha egy toronydaru drótkötelén függő kampóra próbáltunk volna egy pisztáciát akasztani és evvel a szinte észrevétlen felépítménnyel megkísérelni az olajos magvakra fogékony közönség megtévesztését.
Evvel a monstrummal azóta sem fogtunk semmit, hiszen mikor épp kint vagyunk az óceánon általában a vitorlatrimmelés és egyéb hajós feladatok kötik le a figyelmemet a bot fixírozása helyett. Mondjuk ami késik nem múlik, és a jövőben, nagyobb utakon, amikor több idő áll rendelkezésre, jelentősen támogathatja a hajón raktározható szárazélelem változatosabbá tételét…
A mostani horgászkaland is egy véletlen beetetéssel kezdődött.
A szupermarketekben kapható kenyér nem rossz ízű, cserébe csak és kizárólag frissen fogyasztható, másnapra kősziklakeménységű szerves hulladékká merevedik, és amit már bundáskenyérként sem tudunk újrahasznosítani, azt általában behajigálom az óceánba, hiszen ha mi már nem is tudjuk megenni, kellőképpen szétázva remek eledele lehet valami vízi élőlénynek.
Így cselekedtem minap is a kenyérformájú betontuskókkal, előtte még kicsit össze is tördeltem őket, nehogy véletlenül egészben lebegjenek ki a turisták közé. Alig kezdett szétmállani az első darabka, máris egy igen kiterjedt hajraj rabolt rá a mélyből, (Itt 9-12 méteres a víz, úgyhogy csak ritkán látni tisztán a tengerfeneket, ezért az aljzat közelében sertepertélő teremtmények szinte észrevétlenek tudnak maradni a felszínről szemlélődők számára.) A halak ilyen számban való váratlan előkerülése hirtelen eszembe juttatta, a tavaly a Petiéktől ajándékba kapott, partmenti bóvliboltban beszerezhető játékpecabotot. A hitvány, kínai műanyagkészség, látszólagos használhatatlansága ellenére, most mégis megérlelte bennem a gondolatot, hogy segítségével talán halvacsorára cserélhetem az emberi fogyasztásra már nem igazán alkalmas pékárúkövületeket.
Sebtiben előkotortam a hajófenékbe rejtett játékszert, a szákot, vödröt meg hasonlókat és az orrba siettem velük. Engem is megleptek, a gyermekkor ködbe vesző homályából felszínre törő mozdulatok, amikkel szinte rutinszerűen állítottam az eresztéket a megfelelő mélységre és szinte gyakorlott pecásként láttam neki a dolognak, pedig ha valaki megkérdezi mire is emlékszem az apám által tanított horgásztudományból, valószínűleg csak a keszegeledelként magunkal vitt pufi rágcsálását tudtam volna felidézni.
A vegyes összeállítású iskolából először egy szép a caballa-t, ( a hangzatos spanyol elnevezés az atlanti makrélát (Scomber colias) takarja) majd sorban négy bogát (boops boops) sikerült alig tíz perc alatt horogra keríteni. A kis plasztikorsó ugyan szétesés közeli állapotba került a művelettől, de a folyamatot bizonyára a teljes raj elfogyasztásáig ismételgethettem volna, ha az öt halacska nem lenne éppen elegendő egy kétszemélyes estebédre. A fogást nagyban elősegítette a víz tisztaságából adódó vizuális kontroll megléte, ami az egész tevékenységet az óvoda előtti pofozkodás dicsőségével tette egyenértékűvé, így az első tengeri horgászsiker inkább a csalással szerzett előny, mint a diadal érzésével töltött el. Mindenesetre a remek vacsora nagyszerű íze és Hajni őszinte öröme egész gyorsan feledtette a szegény halacskák egyszerű átverése miatti szánakozásomat.