TÚLOLDAL

Mivel Hajni most épp beugrós búvároktatóként funkcionál a délvidék egyik legpuccparádésabb szállodakomplexumához tartozó búvárbázison, elhagytuk a jól bejáratott Arguineguini veszteglőpozíciónkat és közelebb költöztünk a melóhelyhez. Vagyis átparkoltunk az Anfi öbölbe, így nem kell túl sokat gyalogbékáskodni és erre a két hétre a kocsit is visszaadtuk, hiszen balgaság volna fizetni érte, ha lehet dingivel is melóba járni.
Kis gumihajónkkal pont a divecenter előtti mólón tudom kitenni… Ennek mondjuk van valami kis dölyfös bája.
Annak idején, mikor még friss volt a hajó és alig-alig mertünk kimerészkedni a kikötőből pont itt vetettünk horgonyt, és viszonylag sok időt töltöttünk ebben az öbölben. Akkor valahogy még egészen más szemmel néztem ezt a bolondokházát, de mostmár -biztosan az élemedett kor kikerülhetetlen hanyatlása beszél belőlem – ki nem állhatom. A legtöbb látogató joggal esik hasra a fehér homokos playa szikrázó azúrkék vizétől a szívalakot formázó épített szigettől, ami rendkívül szépen karbantartott pálmaligetes parkot és szellős beachbar-t hordoz a hátán. Elájulnak a megannyi tengerparti elfoglaltságot kínáló vizisportközponttól, a gigerli étteremsortól, csillogó luxusüzletektől, meg úgy általában az egész hóbelevanc hivalkodó pompájától.
A környezet nyilvánvalóan mesterséges volta ellenére valóban megkapó, a sziget más partjaival összevetve, gondozott, rendes külsejű, és a nyurga kókuszpálmák a világosszín fövennyel együtt amolyan importkaribi hangulatot is kölcsönöznek a helynek. Azonban, ha az ember alaposabban szemügyre veszi ezt a harsány és zajos turistaüzemet – ami nekem speciel finom bioliszté őrli, az utóbbi időben csendes, nyugodt területekhez adoptálódott idegrendszeremet – akkor kiderül, hogy a mesésnek látszó, türkizben játszó vízfelszínt vastagon borítja a fürdőzők petyhüdt testéről leázott napolaj, a koszos napozóágyakért vagyonokat kérnek, a fehér homok tele van műanyagszeméttel, a szórakozás pedig rövid és csillagászati árú, valamint a smaragdgyepen sem túlzottan nehéz szarbalépni.
A legkiábrándítóbb talán az egésznek az ipari jellege, nomeg az, hogy a nagyüzem erőforrásai szinte semmit nem vesznek észre ebből az egészből, vagy ha ennél lehet valami rosszabb, még élvezik is.
A napi menü a következő: a watersportcenter féltíz magasságában kezd ébredni, ilyenkor még kevesen vannak a parton, de az arogáns dolgozók már nekilátnak kivinni a bólyákat, kiállni a monstre jethajókkal, meg ilyenek. Mindezt természetesen úgy kell csinálják, hogy Albatrostól uszkve félméter távolságra veretnek el fullgázzal a baszottnagy jetskiikkel és egyéb zajos masinákkal. Amikor hivatalosan is kinyitnak, onnantól kezdve egészen este hatig dübörög az őrültekháza, kirajzanak a visító nagycsaládok a lochnessi szörnyet vagy kisautót imitáló csúszdás vízibiciklikkel, az elkényeztetett és már délelőtt elég részeg angol pubik a bérelt vízimotorokkal, bénácska német párocskák ügyetlenkednek stégméretű paddlesurfök hátán. Bálnatestű skandinávok lebegnek püffedt vizihullaként a bólyasor túloldalán. Egész spanyol osztálykirándulások kajakkal, gumimatraccal vagy bármivel, ami képes a vízen fentmaradni.
Ezt nagyjából ötpercenként tetézik némi bananaride-al, vagy a jetskik után rángatható egyéb gumikészségekkel való körbe-körbe csapatással, (Mondjuk én egész jól szórakozom rajta, ahogyan a vízen sokkal inkább érezhető sebesség meglepetése hirtelen telepszik a gyanútlan vendégek ábrázatára és a “fizettemértemerttelikrá” büszke arckifejezése átadja magát a halálfélelem jeges rémületének.)

az egymást váltó motorcsónakok rendre hordják a népet a nagyobb parasilinghajókra, és ha még nem lenne teljes a káosz beindítják a folyamatosan dudáló eszeveszett sebességgel verető, és ordenáré kelepelés közepette üzemelő, crazy jet névre keresztelt benzintemetőt. (A drága turisták persze, ennek a szörnynek az égtelen hangját is bármikor képesek túlsikítani.) Tízpercenként érkezik egy üveg fenekű ferry, egyszer arguineguinból egyszer Puerto ricoból. Óránként háromszor négyszer kihozzák a bátrakat flyboardozni, akiket tört angolsággal, üvöltve próbálnak arra rávezetni, hogy ne behajlított lábbal fuldokoljanak a talpukra szerelt bömbölő vízsugárágyú fogságában. (Ezt a tevékenységet is jó közel csinálják a hajónkhoz, ha esetleg valamelyik újoncnak mégiscsak sikerülne a magasba szökkenni akkor biztosan beterítse a decket sósvízzel, vagy a fedélzetre zuhanva törje magát ripityára.) Ez a fülsértő kavalkád kiegészül a helyi gazdagok szanaszét horgonyzó és egyenként különféle zenét játszó jachtjaival (Na jó, persze barokkos túlzás lenne azt állítani, hogy “más zenét” játszó, hiszen mindegyiken ragaton szól, csak hát yachtonként más és más remek lakodalmasflamenkó dalok csendülnek fel minden irányból.) és az elmaradhatatlan turistahajókkal, amik hangosbeszélőn bíztatják az embereket a pancsolásra és az előbb felsorolt játékok kipróbálására, valamint a további intenzívebb költekezésre. Ezek többnyire jókora vitorlás katamaránok, amiken szégyenszemre csak dísznek van az árboc, hiszen folyton motorral közlekednek, az egyik monstrum teljes deckfelületét telecsavarozták székekkel amitől leginkább egy úszó szabadtéri mozira emlékeztet…

Dél körül kisvártatva befutnak a partyhajók, amik pont ugyanezt csinálják csak hangosabban, kiegészítve avval az aprósággal, hogy mindegyikről másik összeállításban élvezhetem a születésem tájékán időcsapdába került sziget korabeli zeneszámait.

Szerdánként a nagyobb bulihajókon “buzikalózparty van”…

A Dj-k lelkesen sütik el ugyanazokat az egyszersemjó tréfákat minden áldott nap és a mikrofonokba bömbölve győzködik a turistákat, hogy bizony ez a felejthetetlen party, a nyaralásuk és egyszersmind szánalmas kis életük legnagyobb ajándéka.
Mindez a zajos kavalkád a parton sütkérezőknek talán fel sem tűnik, de ha ennek a cirkusznak pont a közepén horgonyzol, és a konstans nyüzsgés, berregés, visítás, óbégatás, röhögcsélős ordibálásba oltott sikítás és a hetvenes nyolcvanas évek slágereinek kereszttüzében, hánykolódsz a motorosok által csapott, kiadós viharnak is beillő hullámok hátán, akkor bizony a pokol legsötétebb bugyraiba kívánod az egész rohadt turizmust az összes kurva velejárójával egyetemben.
Hat-hét körül egy kicsit lecsillapodik a roham, az emberek elkezdenek hazaszállingózni, a kései motorcsónakázók is az utolsókat röffentik a dübörgő ménesen és már-már kezdi meglepni a csend a környéket, amikoris elindítják a szállodakomplexum unatkozó vendégeinek szórakoztatására minden este megismétlődő showműsort, ahol végre valahára újra találkozhatok a Boney M, az ABBA, vagy akár a Jackson Five örökidőkre a helyi toplista élére merevedett nagyszerű nótáival.
Hát valahogy így néz ki itt egy átlagos hétköznap, a hétvégékről inkább nem is értekeznék bővebben, legyen elég annyi, hogy ezeken a napokon a túristarengeteg mellett a “local force” is népes számban képviselteti magát, vagyis a fent leírtakat meg lehet fejelni egy szerény tízes szorzóval…
Ilyenkor azért örülök, hogy egy kis kedves vitorlással parkolok itt és nem mondjuk egy rombolóval vagy valami durva halálosztó csatahajóval, mert amit azokkal lehet művelni, és amit én minden bizonnyal csinálnék is velük, na az bizony csúnyán meglátszana a karmámon.