Szegény Miss dingi megint siralmas állapotban van, másfél órát kapartuk az alját ketten, hogy megszabaduljunk a ránőtt élővilág súlyos halmaitól. Ezúttal különösen akkurátusan kellett eljárni, ugyanis a menetrendszerű tisztítást most egy ragasztgatós, mindentösszeszilikonozós nagygenerál fogja követni. A meglehetősen izzasztó spaklis hadviselés és a durva vulkanikus homokkal megtámogatott gyökérkefézés azért mégiscsak megtette a hatását, most látszik igazán, hogy egyébként gyárilag nem sárgásbarna, rücskös, zöldszakállas az alja hanem szikrázóan fehér. A kiadós higiénés műveletet követően
gondosan felcsörtlőztem a fedélzetre, persze éppen, hogy elfér, kicsit keresztben, kicsit ferdén de azér el tudjuk valahogy rakni az orrban. Mondjuk az, hogy a kishajó elfér a nagyhajón, egyáltalán nem jelenti azt, hogy kényelmesen körbe is tudom járni, vagy akár egy icipici helyem is marad a javítások elvégzésére, de a tengeren amúgy sem árt, ha az ember kiképzi magát legalább másodrendű akrobatának, kötéltáncosnak és kígyógerincű szabadulóművésznek az efféle kacifántos feledatok ellátására. Talpalattnyi helyeken beszorítva egyensúlyozás, félkézzel korlátbakapaszkodva ecsetelés, az árbocról, kötél segítségével becsüngve homorítva szilikonpumpálás ésatöbbi.
Először az alján pepecseltem kicsit a meggyengült ragasztásokkal.
Evvel a “pepecseléssel” bizonyára remekül szerepeltem volna a Dzsungel könyve, esetleg a Tarzan élőszereplős játékfilmváltozatának kasztingján. Ahogy a kis műanyagtálcán kikevert, cseppfolyós, azonban a 30 fokban azonnal taknyoscsirízzé merevedő kétkomponensű ragasztóval a kezemben zsonglőrködve, lábújhegyen ide-oda ugrálok az éppenhogy talpalattnyi vagy annyise felületeken, hogy különféle nyaktörő mutatványok bemutatása közepette ecsetelgessem azt a gyorsankötő szart a megfelelő helyekre.
Száradás után következett a meló legmulatságosabb része, vagyis a légtornászborbély műsorszám, amikoris a könnyűszeles vitorla halyardján csüngve, egy telehabozott borotvapamaccsal körbemaszatoltam a kis gumicsónak teljes felületét, rejtett, apró lukak után kutatva.
A szilikonozás volt az a része a folyamatnak ami mélyen elgondolkodtatott a kínai űrprogram viszonylagos sikereihez elengedhetetlen tengernyi áldozat szenvedésén. Ugyanis, ha két különböző típusú, de egyaránt a dicsőséges távolkeleti ipar termékeként nyilvántartott szilikontubuskinyomó pisztolyból az egyik, az első mozdulatnál kificamodva válik használhatatlanná, a másik pedig kinyomás helyett hátulról szúrja ki a tubust, majd utána törik ketté, akkor ezek a szerencsétlen kis sárga emberkék milyen veszteségek árán voltak képesek elhagyni a sztratoszférát. Egyáltalán összerakni bármit, ami nemhogy sokkalta bonyolultabb a “két szegecs egy rugó” alapú egyszerű mechanikus gépeknél, de a sokmillió apró darabból összetevődő masinák alkatrészeinek egyszerre és viszonylag sokáig kell működőképesnek maradniuk, dacolva az univerzum fizikájának tengerészmaroknál összehasonlíthatatlanul erősebb viszontagságaival.
Az általam kényszerűségből használt sufnituning, szarbólváratépítési stratégiát – amivel a két halott szerszámból, nagynehezen sikerült egy közel félig működőnek mondhatót összetákolni – minden bizonnyal valamicskét körülményesebben lehet a súlytalanságban káoszában alkalmazni, miközben a hajóbelsőt kitöltő, éltető gázkeveréket hangosan sivítva szippantja ki a könyörtelen kozmosz fagyos vákuma.
Itt szerencsére nem forgott kockán emberélet, de kínának mégis komoly kataklizmákkal kell számolnia, ha a szügyig szilikontól ragadó testemmel a balzsamos tengeri levegőbe kiáltott harsány átkok mégiscsak meghallgatásra találnak.
A befejezett munka megkoronázása képpen, a megújult kishajót szem-élyiséggel ruháztam fel, vagyis kapott két pingponglabdára festett szemet, ami bűbájos bárgyú mosollyá változtatja a peremén végighúzódó műanyagkarimát.
TÚLOLDAL 