TÚLOLDAL

Sokszor előfordul velem, de eddig valahogy mégsem tulajdonítottam neki túlzottan nagy jelentőséget. Mármint annak a furcsaságnak, hogy gondolataim olyanformán jelentkeznek az elmém vetítővásznán, ami szókészletében, stílusában nagyon közel áll annak a kötetnek a kifejezésmódjához, amit épp forgatok. Ez nyilván akkor a legszembetűnőbb ha a szépirodalom nagymestereinek, különösen választékos vagy ódivatú nyelvezete köszön vissza az egészen hétköznapi gondolatmenetek során.
Vagy éppen a fonákja,mint most, mikor egész hirtelen váltottam Thomas Mann, szándékoltan maníros és kissé patetikusan erőltetett, szélhámos vallomásairól, Bukowski forró vízi zenéjére. A múlt század elején íródott de mégis a XIX. hangulatát árasztó pikareszk után, a kaliforniai alkoholista zseni, hirtelen arcomba csapó közönségessége és nyers vulgaritása olyan volt, mint amikor egy ilyen-olyan nemesi kutyabőrére hencegve büszke, kackiás bajszú, royalista, mentés vitéz faszára egy hangos glamrock banda ráparkol egy szivárványszínű úthengert.
Szóval azt hiszem ez volt az első alakalom, amikor az egyik kedvenc íróm szavai pont olyan éles shurikenként vágódtak az agyamba, amilyennek hatásukat eredetileg szánták.
Ez legalább olyan felemelő érzés, mint amilyen mulatságos szépen cizellált shakespearei szonettekben tűnődni az eldugult lefolyó kitisztításának szükségességéről.
Az irodalom a tudatmódosítás királynője.