TÚLOLDAL

A Pajarban átvészelt meteorológiai csapást, mi nem éltük meg olyannyira erősnek, mint amennyire egyébként zorall volt. A védett öböl felszíne szinte feszített víztükrű medencének hatott a móló túloldalán őrjöngő óceánhoz képest  és csak az állókötélzet sodronyain sikító szél és a géppuskaropogás-szerű hang kíséretében a fedélzeten végigverő eső árulta el, hogy most éppen rendesen kapja a a sziget az áldást.
Láttunk viszont képeket mit művelt a hegyekben és azokban az öblökben, amik nem voltak védve a hullámoktól…
Mikor visszatértünk, a kikötőben hagyott kocsit vastag, mocskos sópáncél fedte, ami azt jelenti, hogy a hullámoknak át kellett csapniuk a hullámtörő szarkalábak mögé felhúzott uszkve tíz méter magas betonfalon és elérni a parkoló közepét.

Másnap mikor elvonult a vihar meglepetten vettük tudomásul, hogy az erős légmozgás, a cementgyár szállingózó produktumával szépen bevonta a hajó azon felületeit, amik a leginkább ki voltak téve a szélnek.
Nem akartuk megkockáztatni, hogy a másnapi pára ezt az anyagot valóban rábetonítsa a bárkára, ezért kitaláltuk, hogy jó ötlet lesz elvitorlázni Pasito Blanco-ig és az ottani kikötőben, a víztartályaink feltöltésével egyetemben jól lecsutakolni a nemkívánt cementmenyiséget.
Evvel nem is volt baj egészen addig, amíg nem próbáltunk meg visszaindulni Arguineguinba, ugyanis a viharból visszamaradt hullámok és erős áramlat az amúgy kb. félórás visszautat egy ötésfélórás küzdelemmé változtatta.
Mondjuk persze sebaj, hiszen ilyen dolog a vitorlázás, ami tudvalevően nem a legsebesebb módja a helyváltoztatásnak és az időjárási körülményektől is igen nehéz függetleníteni.