A kikötő érdekes hely, az ember mindenféle szokatlan dologgal találkozhat, ha nyitva tartja a szemét.
Van amikor annyira nem is kell pislogásmentesen rátapadni a környezetre, mert a történések néha meglehetősen szembeötlőek. Mint például a közelünkben állomásozó mentőhajók legutóbbi akciója. Maga a mentés nem is volt annyira látványos, azaz nehéz lett volna megkülönböztetni a napi rutinnak számító gyakorlatozástól. Ami szokatlan volt (vagy nekem legalábbis szokatlan, mivel egyrészt egy ilyen téren elég elmaradott országból jövök, másrészt a spanyol ilyenolyan szerevek és hatóságok reakcióidejéről sem szereztem eddig túlságosan bíztató tapasztalatokat) a gyorsaság és a hatékonyság.
A történet a következő, egy apró, alig öt méteres, fa lélekvesztőn összezsúfolódott harmincegynéhány menekültet (otthon migráncs) fogtak ki a salvamiento-s srácok, a nagy böszme narancssárga mentőhajóval. Avval a nyomorult kis bárkával a balatonra sem mennék ki erősebb szélben, nem hogy az Atlanti Óceánra, Nyugatszaharából harmincnéhányadmagammal. Szinte el sem tudom képzelni, hogy a fenébe fértek fel rá ennyiuen, plusz kaja, ruha, pár hordó benzin a motorba, víz, miegymás. Magát a dereglyét csak később láttam, miután bevontatták a halászmólóra, jópár percet töltöttem azon töprengve, miképpen is lehet ezt az egészet megoldani, amúgy logisztikailag. A gondolkozásban sokat segítettek a nicaraguában szerzett utazási tapasztalataim, amik ugyan nagyban módosították az arról alkotott elképzelésemet, hogy tulajdonképpen hány embert is lehet valójában felpréselni egy gyárilag sokkal kevesebb főre maximált utaslétszámmal rendelkező közlekedési eszközre, de még így sem nagyon sikerült fejben megoldani a képletet, anélkül, hogy a résztvevők egy részéről ne feltételezzem, hogy artisták. Meg persze ott volt a másik nyomasztó kérdés is, vagyis, hogy miféle rettenetes dolgoknak kell ahhoz történnie egy emberrel, hogy mindazt, egy ehhez hasonló veszélyfaktorral kecsegtető hajóskirándulásra cserélje valószínűsíthetően az embercsempészeknek fizetett tetemes összeg fejében. (szerencsétlenebb kimenetelű esetben ez a kiruccanás egyenlő a biztos halállal, hiszen a túlterhelt, rosszul kiegyensúlyozott csónak még gyengébb hullámzásnál is bármikor felborulhat és feketék, zömében egyáltalán nem tudnak úszni, valamint ilyen távon, mentőeszközök hiányában a kiváló vízbiztonság is nagyjából száraz kutyaszart ér.)
Nos a mentőhajó még be sem érkezett a kikötőbe, de a Guardia Civil, a Policia Local, a Policia Nacional, Aduana és az összes ehhez hasonló szervezet már ott nyüzsgött a mólón.
A mentők négy rohamkocsival és három teherautóval, a Cruz Roja (vöröskereszt) két kamionnal érkezett, és mire a salvamiento befutott, már három orvosi mobilsátrat és két árnyékoló menedék izét felállítottak, ágyakkal, takarókkal, vízzel, tájékoztató transzparensekkel és egy kissebb regiment önkéntessel.
Természetesen kijött a média is, bár a később olvasott statisztikák szerint ez nem annyira egyedi eset. (Mármint a menekülthalászat, állítólag több ezer embert mentenek meg évente. Elképzelni is szörnyű hányan indulhatnak el, ha ezerszám érik el a spanyol felségvizeket, hiszen az eddigi óceáni tapasztalataim szerint, az ilyen és ehhez hasonló túrák kb 90%-a végződhet tuti hullámsírral)
Négy óra múlva már hűlt helye volt a sátraknak, az egész bazári forgatag felszívódott és a helyszínt is gondosan lefertőtlenítették.
Mindez, ahhoz képest, hogy tulajdonképpen afrikában vagyunk nagyon is flottul zajlott. Sajnos ha a látottak profizmusát összevetem azokkal a történetekkel, amit a magyarországi menekülthelyzettel kapcsolatban hallottam, akkor az elég lesúlytó képet fest a kishazám humanitárius problémamegoldóképességének minőségéről, pedig ott nem előre kalkulálhatatlan, váratlan esetekkel van dolguk, ráadásul nincsenek négyezer kilométerre Európától…
TÚLOLDAL 