Errefelé ritkaságszámba megy az eső, főleg itt a partközelben, de idén a sziget egész területén kevesebbet esett. Ezalól talán csak a leginkább északi részek kivételek, ahol az uralkodó szél mindenképpen hozzácsapja az érkező felhőket a hegyoldalaknak és kifacsarja őket.
A déli részen 50 éve nem tapasztalt aszály tombolt. A nyár folyamán, a szinte összefüggőnek, tetsző, egymást követő kalimák, még a sziget egyik legnagyobb víztartalékának számító több mint 80 méter mély Soria tavat is csontig kiszárították.
A hegyi emberek már borzasztóan várhatták a tél közeledtével rendre megérkező délnyugati viharokat, amik csapadéktartalmát nem tudja megfejni a földdarab közepén magasodó exvulkán kétezer méteres tömege. Nem csak a kősivataggá változott földnek, de már nekem is hiányzott egy kiadós eső.
Szóval tegnap este rákezdett.
Először csak rövid zivatarok képében érkezett, azonban később nekidurálta magát és a rövid délelőtti nyugi után egymásután kezdtek kialakulni a tekintélytparancsoló viharfelhők.
A viszonylag tiszta idő miatt szinte meteorológiai oktatófilmbe illő módon kísérhettük figyelemmel, hogyan is készül az igazi multicell thunderstorm.
Az alacsonyan formálódó és egyre nagyobbra dagadó gomolyfelhők, szépen lassan kezdenek cumulus congestus-okká alakulni, hogy később oszlopszerűen megnyúlt Cumulonimbusokká váljanak. A szinte a sztratoszféra határáig terjeszkedő felhőoszlopok teteje üllőszerűen kiszélesedik és a közepén – ahol a legnagyobb töltéskülönbség realizálódik – már láthatóan beindul a diszkó. Az egymás mellett kialakuló felhőtornyok lassan csavarodnak a legnagyobbak köré és lassú forgásukkal vészjóslóan kezdenek hasonlítani a trópusi ciklonok, avagy hurrikánok kistestvéreire. Az ég teljesen elsötétül a közeledtükre és az alacsony légnyomás miatt feszes, zöld, üvegszerű óceán tükrén megjelennek a folyamatosan kraftosodó szél korbácsolta fehér habfodrok. A folyamat fázisai innentől elég gyors egymásutánban követik egymást és amit az előbb még távoli, impozáns természeti moziként, leesett állal bámultál, az a következő pillanatban már az óceánfelszínt tejfehérré változtató súlyos esőcseppekkel tölti meg a szájtáti pofádat. A 38-40 csomós szél (az kb 70 km/órának felel meg) üvöltve csap az öbölre, ilyenkor már érdemes fedezékbe húzódni, mert a testeden szétkenődő vízcseppecskék már valódi fizikai fájdalmat okoznak. A lemenő nap narancssárga sugárnyalábjai itt ott még olcsó szentképeken megfigyelhető módon próbálják átszúrni a feketeséget, de hamarosan már semmit sem látni, csak a paráztató hangok maradnak. Az egyre erősödő, fülsértő duhogással érkező széllökések nyomán, a fedélzetet gyorsuló ütemben verő eső dobolásának kakofón zajával versenyre kel a remegve oszcilláló állókötélzet sikítása, amihez az árbocot csapkodó halyardok döngetik a fémes basszust. A hajó le-föl nyomja a rockandrollt, az időközben rendesen feltáposodott hullámokon és ad egy kis ízelítőt abból, milyen lehet egy ipari centrifuga belsejében vergődni.
A cucc, ahogy jött, el is megy, késő éjszakára már csak az óceán izgágasága jelzi, hogy erre járt a vihar, nomeg az a pár hektoliter víz amit reggel kimeregethetek a dingiből…