TÚLOLDAL

Tegnap már sötétben tértünk vissza, a köztéri karácsonyfákat megszégyenítően erős helyzetjelző fényeink szikráztak a vízfelszínen, mintha csak, egyike lennénk a környékben meglehetősen nagy népszerűségnek örvendő diszkóhajóknak. Remekül horgonyoztunk, elsőre visszataláltunk a bólyáinkhoz is. (A norvég hajósmajom dúlását követően egy fél napig szarakodtam a mooringok újrapozicionálásával, majd Hajni meghozta az emelőbólyát és a palackot, aminek segítségével egy röpke félóra alatt visszaállítottam az eredeti helyzetet.)
Az éjszaka folyamán azonban megjött annak az időjárásváltozásnak a hatása, amit már egy hete emleget itt mindenki az öbölben. Persze megintcsak az évszázad viharát jósolták, de egyenlőre ebből csak a hullámok érkeztek meg. Az elején még egészen lájtosan, bár ez is épp elegendő volt az egyik mooringkötél elszakadásához, a másikat meg, a szél által kifelé tolt hajótest vonszolta maga után vagy negyven métert, és félő volt, hogy eltrafáljuk a tőlünk nem messze parkoló, lengyel Championt. Az egész história megoldható lett volna ha a köteleket láncra cserélem, mivel az a súlyánál fogva szépen fekszik az aljzaton és a könnyű kötelekkel ellentétben nem meredek szögben, hanem a tengerfenékkel párhuzamosan rángatja a betonkoloncokat így nem képes emelgetni azt, és hát mitagadás kicsit masszívabb konstrukció mint a kötél.
Azonban a tartalékhorgonyhoz való 40 méteren kívül, nem igazán akadt más lánc a hajón, azt meg értelemszerűen nem tanácsos feldarabolni és okosan esüllyeszteni a vízalá.
Jó dolog a hajósszomszédság, Jürgen átugrott egy reggeli kávéra, mivel nem értette a hirtelen helyváltásunkat, (No persze nem csak ilyesmik miatt szokott átugrani kv-zni.)
Miután elpanaszoltam neki az éjjeli balesetet meg a lánchiányt, közölte hogy, ó hát nála tengődik egy 80 méter a hajó aljában, ad ő szívesen belőle, úgyis csak egy csomó nehezék, csak hát nem lesz túl egyszerű hozzáférni, mert szinte minden ritkán használt dolog a tetejére van pakolva, abból meg akad a “Capella”-n gazdagon.
Szóval alászálltam a hajója gyomrába és szépen kipucoltam a régóta érintetlen tárolóhelységet, aminek az alján a lánc pihent, na ott aztán volt minden, mint egy generációk sora folyamán kiürítetlen padláson. Olyan mindenféle kosz, olaj és rozsdamocskos lettem, hogy a takarítás végeztével azonnal be is kellett ugranom az orról az óceánba, a hajó teljes hosszán való végigmasírozással járó, mindentösszemaszatolás helyett. (Fedélzetet azért mégsem moshat egy kapitány…)
Sajnos az én nyolcvancentis erővágóm könnyű gyerekjátéknak bizonyult a 12mm-es inoxlánc átharapásához, ezért egy másik, méretes hajóról kellett kölcsönözni egy komolyabbat.
Jó 20 métert lecsíptem belőle és az olyan kurva nehéz, hogy az első vödröt amiben szállítani akartam rögvest kettétörte, a második gumivödör ugyan elboldogult vele én azonban kishíján összeszartam magam, miközben beemeltem a dingibe.
Megkapta a végére a legszélesebb danforthomat, meg egy kétésfélcentis nejlonkötelet a hajó felőli oldalra, így pedig már hatékonyabbnak kell lennie, mint az eddigi két mooring együttvéve, és ezt legalább magammal is tudom vinni.
Jay segített visszavontatni Albatrosst az eredeti pozícióba, addig én precízen lehorgonyoztam a hátsó oldalt is.
Nagyjából épp időben, ugyanis az esti hullámok csak az előfutárai voltak a délután érkező nagytestvéreknek. Napnyugtára már akkorára híztak, hogy a kis csácsók szörfözni tudtak rajta az öbölben.
Mindenesetre ez minket már nem aggasztott, a megerősített back anchor-unknak hála, a hullámiránnyal párhuzamosan ringatóztunk békésen.