TÚLOLDAL

Nos az első idiótára nem is kellett túlságosan sokat várni, rendre meg is érkezett, egy méretes Bavaria 46-ossal. Ment egy gyors kört a telezsúfolt öbölben és szépen le is parkolt mögénk.
Hova máshova?
A parkolást úgy kell érteni, hogy kidobta a vasmacskát a hat méter mély öbölbe, egy uszkve nyolc-kilenc méter hosszú lánccal, ez ugyan szinte semmit nem tart egy ekkora monstrumon, de egy jókis ütközéshez mégis pont elegendő hosszúságúnak látszott, ha megfordul a szél. Márpedig a szél az olyan. (Csak összehasonlításképp, a mi negyedakkora hajónk egy negyven méteres láncon lóg, és hátul két, egyenként 200 kilós betontuskó tartja irányban az aljzaton, amik plusz két danforth horgonnyal vannak megtámogatva)
Később kiderült, hogy pont az a fajta tag, aki egyedül hajózik egy csivava és egy németjuhász társaságában. Ez kicsit olyan, mint az őrült macskásnénik, csak sokkal veszélyesebb, mert nem csak a lakótelepi lépcsőház félemeletét árasztja el macskaszőrrel és az állatkák csípős szagú végtermékeivel, hanem egy közel tizenöt méteres, húsztonnás úszó bérlakással randalírozik.
Amikor hajnalbanan felriadtam az első furcsa zajra és hullakómásan meztelenül kirohantam a fedélzetre, akkor már majdnem lekaszálta a feltámasztott motorjaimat a nekünksodródott hajójával, de ő még sehol sem volt. ( Egyébként “azonosítatlanforrásúzaj” fóbiát diagnosztizáltam magamon, vagyis ha bármiféle neszt hallok a hajón, ami nem tudom honnan származik, akkor addig nem nyugszom, és paranoiásan rohangálok fel s alá, míg meg nem lelem az eredőjét. Ez ilyen helyzetekben mondjuk kifejezetten előnyös tulajdonság)
Miközben én a két hajó között seggrepesztő terpeszben, fél kézzel kapaszkodva, egy fenderrel a másik kezemben próbáltam, amolyan Zsánklódvandammos figurával távolabbrúgni a benga hajóját, ő közben a kurva kutyáival beszélgetett.
Amikor a kényszerű tornagyakorlatokat megunva, ráripakodtam a csávóra, hogy nem ártana, hogyha kezdene valamit evvel a szituációval és a kisállatpszichológia helyett, esetleg szélsebesen elhúzná a belét a hajóm közeléből. Erre ő megpróbált kioktatni arról, hogy miképpen és hol kellene NEKEM horgonyozni, na ekkor kezdtem igazán elveszíteni a türelmemet. Egyrészt: én voltam itt előbb, másrészt: eléggé ide vagyok kötve ahhoz, hogy gyorsan módosítani tudjak a pozíciómon, harmadrészt: hála a szíves közreműködésének úgy ébredtem, mintha petárdát dugtak volna a seggembe pedig még csak fel sem kelt a nap, végül pedig kiazatyaúristenfaszának képzeli magát, hogy kishíján balesetet okoz a nemtörődömségével, aztán még neki áll feljebb.
Miután nagysokára hajlandó volt marhaságokatbeszélés helyett, inkább beindítani a motorját (persze előtte kezdte el felhúzni a horgonyt, nehogy véletlenül bármi sanszom legyen távoltartani a dögnagy hajóját ha kicsit erősödik a szél) kiderült, hogy kihorgászta az egyik mooringomat és hogyha full gázt ad, akkor még a kötélbikámat is kiszakítja.
Hiába ráncigálta ide oda, nem igazán sikerült neki leakasztania a vasmacskáját a betonkám láncáról, úgyhogy folyton visszasodródott, és félő volt, hogy a propellerrel a másik mooringkötelemet is felcsavarja.
Na az lett volna aztán az igazi mutatvány.
Valahogy mégiscsak benavigálta a hajót az enyém mellé, engem is rossz irányba fordítva, folyamatosan vontatva a pattanásig feszülő hátratartó kötelemet, amit ezért megmozdítani sem bírtam, nemhogy kicsomózni.
Mivel későn indította be a motort, és a generátor töltése híján az elektromos vindlass szépen kiürítette az aksit, így kézzel próbálta felrángatni a láncot, mondanom sem kell, inkább kevesebb mint több sikerrel, hiszen egy szépnagy dézsányi cementböhöm lógott rajta, egy másik vasmacskával együtt.
Mindeközben a továbbra is a part felől fújó szél kezdte szépen rátolni a másik oldalon ringatózó hajókra.
Ekkor már azon gondolkoztam, hogy beugrok és megpróbálom kiszabadítani valahogy, mielőtt valóban kárt tenne valakiben, de végül kiengedte a láncféket és képes vot biztonságos távolságba húzódni. Szerencsére ez a művelet egyben ahhoz is hozzásegítette, hogy leakadhasson a megrángatott nehezékemről, így nem kellett vészbúvárkodással kezdeni a napot. Mindenesetre az egyik mooringomat átrángatta a hajóorr mellé, a másikat meg egy jó tíz méterrel odébbhúzta az aljzaton, totál megváltoztatva a gondosan beállított parkolási szögünket, úgyhogy mostmár nekem lehetnek problémáim, ha nem tudom visszarendezni mielőtt erősebb szelet kapunk.
A majomfattya persze eljátszotta a reggeli műsorszámot délután is, ráadásul kétszer, mivel ugyan kijjebbállt (“Tritonnak hála” jó messzire tőlünk) de a távolságot ismét elbakafántolta, így az erős szél, most egy másik hajónak sodorta neki. Ők mondjuk a saját biztonságuk érdekében inkább elhúzták a csíkot, minthogy a baromarcúval vitatkozzanak, esetleg az est folyamán érje őket ismét kellemetlen meglepetés. Miután sikeresen elüldözött egy négyfős családot az öböl legtávolabbi pontjára, (motoruk nincsen, úgyhogy mostmár evezhetnek szegények mindig egy fél órát, ha partot akarnak érni) nyugodtan fekjüdt ki a fedélzetre napozni.
A nagy nyugalom meg is hozta a nyugati szelet, a közelében álló spanyol kishajó szerencsétlenségére, mivel ettől a “nem várt” változástól ő is megkapta a horgonyzómester monstre hajóját a képébe.
A seggfej úr az újabb incidenst aképpen orvosolta, hogy visszahúzott vagy tíz métert a láncából, így ugyan már nem érnek össze, de – bár ezt senkinek sem kívánom – lehet, hogy a köveken végzi reggelre.
Ha meg mégse, akkor csak remélni tudom, hogy mielőbb tovavitorlázik és megszabadul tőle ez a békés kis öböl. Az még csak hagyján, ha valaki tapasztalatlan, hisz mi is azok vagyunk, (bár efféle alphibákat már az elején sem vétettünk) de ha valaki mindemellé még egy kellemetlen modorú türhőtahó is, akkor nyilván nem látják túl szívesen sehol…

Sajnos délutánra meg is érkezett az amitől tartottam. A 23-25 csomós fuvallatot eleinte északkeletről kaptuk. A megváltozott rögzítőpontoknak és az ebből kifolyólag totálszar pozíciónknak hála, szegény Albatross billegett mint a rosseb és az előrekerült mooringkötelemet szépen lassan nyiszálta a rajta kereszben feszülő horgonyláncom.
A baj azonban szociális fajta, ritkán jár egyedül és a látogatásra általában szereti kihasználni a legalkalmatlanabb helyzeteket. A légáramlás, egyik pillanatról a másikra vett egy 180 fokos fordulatot, azonban a sebessége nemhogy mérséklődött volna, de úgy tűnt rá is kapcsolt kicsit. Mostmár pont arról fújt, amerről az általa felkorbácsolt méretes hullámok is érkeztek. A hajó pedig ezekre szép merőlegesen keresztbefordulva hánykolódott, a legnagyobb felületét mutatva a szélnek.  A hátsó mooringkötelem átvetődött a rudder alatt és hallottam, hogy szép ropogósan próbálja leszakítani, miközben a helyzetet némiképp súlyosbította, hogy a pengethetőre feszült első kötél hasonló dologot próbált művelni az orrban lévő kötélbikával. Jürgen és Jay látva, hogy elkél a segítség, dingibe vágták magukat és már robogtak is felém. Mire ideértek én már elvágtam az első kötelet, így csökkent kicsit a hajóra nehezedő szélnyomás, de a hátsó kötelet csak hárman tudtuk kiakasztani a kormánylapát alól. Egy segédkötéllel és egy csigával, nagy nehezen át tudtuk kötni a túloldalra, így ugyan már nem fenyegette a kormányművet, viszont vészesen közel kerültünk egy mellénk kikötött motoryachthoz. A billegő hajótest szemmel láthatóan emelgette és lassan léptette közelebb az immáron egyedül helytálló nehezékünket.
Egy tekercs kötéllel a vállamon gyorsan beugrottam, hogy visszaszerezzem a levágott első bólyát, aminek tartóerejével kiegészülve végül elkerülhettük az ütközést.
Igy-úgy stabilizáltuk a hajót, a szél is csendesedett kicsit.
A nagy stresszre megittunk egy sikersört, közben Hajniért is kiugrottam a partra, majd remek kéksajtos gnoccit vacsoráztunk Jürgen társaságában.
Mindenesetre azért leengedtem és készenlétbe állítottam a motorokat, ha esetleg valami komplikáció adódna az est folyamán.
Lám, egy darab faszkalap mekkora kalamajkát képes okozni.