TÚLOLDAL

Az öbölben elég nagy mostanában a tumultus, vagyis egyre többen horgonyoznak körülöttünk így előfordul, hogy a kikötő pontonjainak végén egyszerre három-négy dingi is himbálózik, ez ugyan vicces látvány, azonban a halászokat rettentően idegesíti, ugyanis a kis gumihajók folyton útbanvannak a kikötésnél. Elégedetlenségüknek többször is hangot adtak,  – a nagyotmondó kikötőőrök állítása szerint, a dingik szabadonengedésével is fenyegetőztek, bár én efféle aljasságot nem igazán tudok elképzelni egy tengeren dolgozó emberről, főleg nem a kedélyes helyi halásznépségről – ezért csak akkor kötünk a mólókhoz, ha csak rövididőre látogatunk a partra, bevásárolni, vizethordani szemetetkihajítani satöbbi. Ezen konfliktus okán kellett valami megoldást találni azon esetekre, amikor hosszabban időznénk a szárazföldön. Jürgennel telepítettünk is egy bólyát a kövek mellé és egy kis csigával kötelet rögzítettünk hozzá, amivel a partraszállás után bisztonságos távolságra húzhatjuk vissza a hajót. Így nem zavar senkit és ott is lehet hagyni. Azonban a legutóbbi mulatság alakalmával a springtide miatti óriásapály és az erős hullámok lerángatták a sziklákra kötött kötelünket és így az alacsony vízállás miatt kiálló sziklák randán beleavatkoztak a hajótest szerkezeti integritásába. Mivel a partraszállóhajónk egy RIB  (Rigid Inflatable Boat) azaz a hajótest kemény üvegszálmerevítésű poliésztergyantából van, ami ugyan önmagában sem süllyedne el, (feltéve ha nincs rajta lyuk) de végtéreis a külső oldalán lévő gumitömlők tartják a víz színén. A műanyag rész igen szilárd konstrukció, keménysége azonban sajnos nem igazán vetekedhet a hullámtörő gát vulkanikus építőköveinek keménységével, így egy hozzávetőlegesen hatvancenti hosszú hasadék keletkezett az alján mikor összetalálkoztak. Ez az “apróság” borzasztó mértékben visszafogta a hajót.
Nem meglepő, hisz az egész test megtelt belülről óceánnal.
Eleinte azt hittem, hogy csak a rettentő gyorsan növekvő algák, kagylók és egyéb, a hajófenékre telepedő organizmusok hátráltatják a gyors haladást, így ki is vonszoltam a mólóra, hogy ismételten hadat üzenjek a potyautas flórának és faunának. Még szerencse, hogy nem halogattam soká a tisztítást, hiszen csak a partravetett állapotban vettem észre, hogy nagyobb a baj mint gondoltam, és nam csak az élőlények populációinak buja rengetege fogja vissza a sebességet, hanem az az uszkve százötven liter tengervíz is, ami belülről kitölti a hajótestet.
Csoda, hogy nem süllyedt el az egész a francba.
Szóval a gondos csutakolás után felcsörlőztem Miss Dinghy-t az anyahajó fedélzetére és miután akkurátusan kiszárítottam a belsejét, nekiláttam az alján tátongó lék befoltozásának.
Szerencsére a szobrászmúltból visszamaradt rutin, karöltve a Jürgentől kölcsönkapott epoxival, alkalmassá tesz a probléma szakszerű elhárítására.
Rendesen lecsiszoltam a szétroncsolódott éleket, jól átdörgöltem acetonnal a teljes tisztaság kedvéért, valamint kapott egy adag purhabtölteléket is, hogy ne a levegőbe kelljen kenni a műgyantát és most a decken várja a végső kikeményedést, (Én meg azt, hogy a felhámomba beletört üvegszáldarabok kilökődjenek végre és abbamaradjon az általuk okozott éktelen viszketegség)

Ha nem lennének ilyen kedves szomszédaink akiktől kölcsönkérhetjük a csónakjukat, akkor most egy darabig a hajónk foglyai lennénk. (persze ha csak nem akarunk úszva partrajárni)