TÚLOLDAL

A kikötő egészen sokféle madarat vonz, persze főleg a sirályokat és cséreket akik előszeretettel kísérik a halászhajókat egy kis potyahal reményében. Ezt általában meg is kapják, hiszen a halászok, amint visszatérnek azonnal elkezdik kirámolni a fogást és a véletlenül hálóba keveredett kakukktojás halacskákat, akik épp nem illenek egyik elpasszolható kategóriába sem vagy éppenséggel méreten aluliak, azokat mind visszadobálják. A hirtelen szabadulás reményével kecsegtetett halak szerencsétlenségére, a sirályok villámgyorsak, és általában még a levegőben lecsapnak a “selejtekre”.
(Persze azért akad pár szerencsés versenyző akinek sikerül elérni az életet jelentő vízfelszínt, Pechükre, rájuk, a dokkban várakozó élelmesebb tengeri ragadozók ácsingóznak. Ezért a kishalnak levés  nem a leghálásabb feledatok egyike.)
Sirályokból több féle is randalírozik errefelé, de a sárgalábúak vannak többségben (Larus Michahellis atlantis), néha a nyugati (Larus occidentalis) és az ezüstsirályok (Larus argentatus) is felbukkannak.

Eleinte azt hittem a bolyhos barnásszürke tollazatúak egy másik faj képviselői de közelebbről szemügyre véve őket csak fiatalabb példányok, ez a színváltóság ugyanis sajátja a Larus nemnek.

Külalakjukat jelentősen befolyásolja pillanatnyi tevékenységük, vagy éppen az, hogy milyen kedvük van, néha büszkén nyújtogatják a nyakukat, kecsesek mint egy flamingó, esetleg egy tapasztalt hajós flegma arckifejezésével merednek az őket dobáló hullámokra, vagy csak unott “pofával” puffadnak a homokon, mintha lábuk sem lenne.

A sarki csérek (Sterna paradisaea) kedvenceim, azon kívül, hogy a legelszántabb vándormadarak -Arktisztól Antarktiszig nyomják a 20000 kilométeres hosszútávrepülést – igazi kis légiakrobaták. A partvonal műrepülői ők, – fekete sapkájuk hasonlít is a pilóták régi fejfedőire – akik az egyébként bravúros röptű sirályokat is megszégyenítő figurákat halmoznak egymásra, látszólag csak úgy a hecc kedvéért. Ráadásul mintha csak a parton napozók szórakoztatására cselekednének, imádnak sorbaülni a kikötőt és a strandot elválasztó sárga bólyasorra. Egy madár-egy bólya alapon, ez remekül néz ki, mintha a bólyákat direkt csak úszó madártárolónak rakták volna oda.

Aztán megfordulnak itt, a furcsán vérfagyasztó hangú pardellák, (Stercorarius parasiticus) – tudományos neve valószínűleg a kalózkodó életmódjára utal, szereti ugyanis a könnyebb utat választva, önálló halászás helyett, inkább megbubozni a már hallal rendelkező kolegákat és lerabolni a zsákmányt – vagyis az ékfarkú halfarkasok, sirályszerűek ők is, viszont nagyobbak és felnőttkorukban is barnák. Szárnyvégükön kiálló szögletes tollaik sólyomszerű megjelenést kölcsönöznek nekik.
Néhanapján látni a hajók szálingján tollászkodó csodaszép, kígyónyakú gémféléket.
mintpéldául ez az impozáns nagy kócsag (Ardea alba)

A lilefélékhez tartozó tréfás nevű Cursor cursor -ok apró lábacskáikon sebesen rohanva a fövenyen, úgy néznek ki, mintha ide-oda guruló fehér kis gumilabdák lennének, akkor a legviccesebbek, ha egy egész csapat gurigázik belőlük a homokon.
Apálykor sűrűn grasszálnak a pólingok, (Numenius arquata) hosszú hajlított szívószálszerű csőrükkel élelem után matatva, a levonult ár által szabadon hagyott nedves partszakaszon.

Nagyritkán erre tévednek még, a sziget nyugati oldalát szegélyező óriás sziklák királyai, a méltóságteljes röptű pompás halászsasok (Pandion haliaetus) is, de ők nem annyira kedvelik a tengerparti nyüzsgést.
Sajnos ahhoz igencsak messze kellene vitorlázzunk a partvonaltól, hogy a hajónk névadójául szolgáló, hatalmas fesztávú szárnyaikon sikló albatrosokkal összefussunk, de persze ami késik nem múlik.