Reggel Mikor Hajnit vittem a partra, már az oldalára dőlt, a tűzoltók még próbálták szivattyúzni a vizet, de már hiába. A hosszú ideje a kikötő oldalában veszteglő motorost, menthetetlenül birtokba vette, a saját területén mindenhova utat találó óceán.
Régóta érett már a dolog.
Amikor először jártam Arguineguinban, Chrtisty már itt volt, ugyanígy, elhagyatva, a halászdokk oldalában. (Valószínűleg nem igazán akarta a tulajdonosa, esetleg meg is halhatott már.) Fenderek híján, a portside már szinte teljesen hiányzott a bazaltrücskös betonmóló meglehetősen abrazív habitusa miatt, és az évek nyilvánvalóan csak rontottak a helyzeten.
Mostmár csak a pattanásig feszülő, alkarvastag kötelek tartják a felszínen és apró halak kergetik egymást a kockpit párás félhomályában.
Megfordult a fejemben, hogy talán segíthettek is neki egy kicsit, mivet tizenéve foglalta az értékes helyet, a helyi halászfotta bárkái elől. Azonban kiderült, hogy semmi svindli nem történt, csupán, a csodával határos módon ezidáig kitartóan működő bilge-pump elégelte meg a szüntelen robotot és egyik napról a másikra nyugdíjazta magát. A fontos feladat elvégzése híján, a vízszint egyszerűen elérte a kritikus tömeget és annak rendje s módja szerint annektálta a fedélzetet.
Nem volt az én stílusom, hisz nem kultiválom annyira a benga gázolajfalókat, de mindenképpen szomorú látvány, egy eredetileg nem tengeralattjárónak tervezett, jobb sorsra érdemes járművet vízzel telve látni.
Ráadásul mennyi hasznos dolog ment a levesbe, amit mind-mind használhattam volna, most meg ott pihen a nedves sötétben rothadásra ítélve, vagy a roncs körül lebeg a hullámok játékaként. (Azért valamennyit mégiscsak profitáltam a dologból, hiszen négy sebtiben lehalászott mentőmellényt még így is sikerült az Albatros szolgálatába állítani.)
TÚLOLDAL 