Amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve áthajóztunk ebbe az öbölbe, akkor tűnt csak fel, hogy az itt veszteglő hajók milyen közel parkolnak egymáshoz. Mindnek külön bejáratú, saját kis bólyája van, a hozzátartozó betonkolonccal vagy vasnehezékkel az öböl fenekén. Ez teszi lehetővé számukra, hogy szorosabban állhatnak egymásmellett, mintha a vasmacskájuk és a hajó közé kiengedett horgonyláncnyi rádiuszú kör kerületén forgolódnának együtt a sűrűn változó irányú széllel, így többen beférnek a kikötő körül magasodó fal hullámárnyékába. Nos nekünk egyenlőre nincsen ilyenünk, ezért a biztonság kedvéért igen hosszú láncon lógunk, kiszolgáltatva az elemek szeszélyeinek.
Az öblöt az itt lakásunk ideje alatt sikerült töviről hegyire kiismerni és emlékeztem is rá, hogy megfelelő menyiségű elhagyott súlyos tárgy van a fenéken, amit a mooring rögzítéséhez felhasználhatunk és nem kell cementeszsákokkal meg betonkeveréssel majomkodni.
A vízalatt igen egyszerű nehéz objektumokat mozgatni, ha ismered a fizikát, valamint megvan hozzá a megfelelő felszerelésed, ez jelen esetben egy búvárcucc és egy emelőbólya lenne, de nekünk az utóbbi sajnos hiányzik.
A jó hajós, főleg aki meglehetősen nagy rutinra tett szert annak idején a szarbólváratépítésben, könnyen áthidalja az efféle problémákat. A könnyen persze azt jelenti, hogy egy csomó vargabetűt kell leírni amíg eljutunk az áhított célig, de hát ha az egyenes út bejárásához szükséges alapvető eszközök nem állnak rendelkezésre akkor azokat valahogyan helyettesíteni kell. Jelen esetben, a hajónk, más hajókhoz, pontonokhoz vagy egyéb szilárd dolgokhoz való odaverődését megakadályozó fenderek belsejében lévő levegő felhajtóerejét felhasználva kellett közelebb ügyeskedni a dögnehéz koloncokat. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ezeket a nagy lufikat, egyenként le kell küzdeni valahogy a vízalá és ott egy közös kötélhez rögzíteni, ezt a műveletet pedig addig ismételgetni, amíg a nehezék lebegőképessége meg nem közelíti a semleges állapotot. A problémát ebben az esetben leginkább a pufferek korlátozott száma okozza, nekünk ebből a készségből összesen két nagyobbacska és négy kisebb hosszúkás áll rendelkezésre. Tehát hiába kötöztem csinos csokorba az összeset ez még mindíg kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a kiszemelt betonkánkat teljesen elemelje az aljzatról. Így ahelyett, hogy a felszínen úszkálva könnyedén arrébbhúzkodhattam volna, le kellett bukni (szerencsére az öböl egészen sekély, szóval csak hat métert kell úszni az aljáig) és a tengerfenéken “sétálva” megemelni és közelebberőlködni a sok száz kilós izét. Ez a muri leginkább ahhoz hasonlít mintha egy levegővel akarnál felvinni az ötödikre három-négy cementesszákot törpejárásban. (Kiegészítve ugye avval a fontos kitétellel, hogy kimondottan kontraindikált a hirtelen hórukkhoz használatos nagylevegővétel, vagy legalábbis az ilyesmit érdemes még a felszínen elintézni.)
Szóval mostmár van nekünk is szép bólyánk, két erősen lehorgonyzott betondézsával a végén amelyek irányban tartják a hajónkat és sokkal biztonságosabbá teszik az ittartózkodást.
Arguineguinról, – ahol annak idején laktunk is két évet, csak hát ugye, akkor még a szárazföldön – azt is érdemes tudni, hogy lényegesen kellemesebb hely a horgonyzásra mint az Anfi öböl, egyrészt nem annyira zsúfolt, másrészt nem kell jetskiberregésre ébredni, harmadrészt nem szólnak be, ha kikötöd a dingit a mólóhoz, negyedrészt pedig azért, mert nem egy randa szállodát (ami egyébiránt még az egyik legkevésbé tájidegen turistakomplex a hetvenes évek derkán épült borzalmak között, amikkel az egész déli partszakaszt sikerült telebetonozni annak idejénén) és annak harsány látogatóit kell egész nap bámulni, hanem egy kis halászfalu helyi fürdőzőit. Valamint az sem teljesen elhanyagolható szempont, hogy az itteni boltok termékeinek árát, nem feltétlenül a gazdag skandináv turisták pénztárcájának szinte kimeríthetetlen bőségszarujához igazították.
TÚLOLDAL 