Már éppen kezdtük kurvára unni a varadéróra való várakozást és a telefonban elég szétszórtnak tűnő Jorge folytonos “otrodia”-zását, mikor uszkve két hét horgonyon veszteglés után váratlanul felhívott és közölte, hogy másnap beállhatunk a mogáni szárazdokkba. Mivel a kikötőben manőverezés és a daruzás nem igazán tartozik azon dolgok sorába, amiben túlságosan nagy tapasztalatunk lenne, megkértük Jürgent, hogy csatlakozzon hozzánk erre a rövid túrára. Mint már említettem, barátunk nem túl hamari ember, ezért a korai indulásból délután odaérkezés kerekedett. A késés egyetlen hátulütője az volt, hogy a travelliftet kezelő szakinak már lejárt a munkaideje, így az éjszakát a daruaknában kényszerültünk tölteni.
Ez egy öt méterszer nyolc méteres betonteknő, ami elég mély ahhoz, hogy a nagyobb merülésű tőkesúlyos hajókák is elférjenek benne megfeneklés nélkül.
Az éjszaka elég mozgalmasnak bizonyult a gödörben, ugyanis a tide változása miatt folyamatosan feszíteni és lazítani kellett a köteleket, nehogy szétmorzsoljuk a hajó orrát a betonfalon avagy leszakítsuk a kötélbikákat.
Ez leginkább azt jelentette, hogy húszpercenként zajongott az ébresztő és csipáskótyagos fejjel rohangálhattam előre-hátra a fedélzeten, akkurátusan, négy ponton módosítani a kötelek hosszát, hogy épségben megússzuk a fura estét.
Reggel kilenckor végeszakadt a tortúrának, ugyanis a rendre felcsipogó telefonom zaját végre elnyomta a hajódaru motorjának éktelen berregése, és egy kis hevederekkel matekolás után már repült is a kishajó.
Simon éppen a konyhában tevékenykedett, míg a hatalmas masina a kikötő fölé emelte az otthonunkat. (Viszonylag kevesen mondhatják el magukról, hogy egy lebegő hajón főztek kávét.) Kaptunk egy nagynyomású tisztítóberendezést, hogy leradírozhassukuk vele a hajó aljára telepedett ökoszisztémát mielőtt beemelnek minket a helyünkre.
TÚLOLDAL 