Végre valahára otthagytuk Pasito Blancot, ahol már így is sokkal többet vesztegeltünk, mint amennyit szerettünk volna. A szél ugyan a legkevésbé sem volt segítségünkre a tervezett úticél elérésében, valamint a frissen vásárolt – persze ugyancsak öreg és javításra szoruló – dingit is majdnem elhagytuk, de végre kint vagyunk a várva várt óceánon. A megbuherált motort kímélve, komótosan pöfögtünk félgőzzel a szembeszélben, a hajóka elégedetten himbálózott a hullámokon és mosolyogva szemléltük a lassított felvételszerűen tovaúszó jól ismert partszakaszokat.
Nagyjából félúton vetettünk horgonyt, Patalavaca és Anfi között. Innen tökéletesen látszik az az egyszervolt „VIKINGA” nevű étterem, aminek konyháján melóztunk és a teraszáról olyan sokat figyeltem a horizont mögé lebukó napot. Akkor egyáltalán nem gondoltam, hogy valaha egy vízen ringatózó hajó kapitányaként, ebből az öbölből fogok szembebámulni, a parton randalírozó skandináv nyugdíjashordákat tápláló műintézményekkel.
Nem sokkal a lehorgonyzást követően, bevitorlázott mellénk Jürgen és rögtön egy finom hűvös fehérborral ünnepelhettük az első kikötőmentes napot.
Remek kóperációs vacsorát rittyentettünk, bevetve mindkét hajó ételkészítési lehetőségeit.
Jürgen, némi kecskesajttal és hagymával megsütötte a gyerekfej méretű édeskrumplinkat, mi pedig egy kiadós, cukkínivel dúsított, mediterrán lecsót főztünk hozzá.
A felerősödött hullámzás kicsit rámhozta a frászt, ezért a taton feküdtem le aludni, hogy azonnal ott legyek a szeren, ha bármi komplikáció adódna az éjszaka.
Szerencsére semmi rendkívüli nem történt, mégsem aludtam egy szemhunyásnyit sem, hajnalig füleltem a hajó által kiadott furcsa zajokat elemezgetve, próbáltam csendben eldönteni, hogy amit hallok, az a normális üzem egészséges neszei közé tartozik-e, vagy éppen az öreg dereglye szétesése előtti pillanatot jelző kakofónia részét képezi.
Persze minden a legnagyobb rendben ment, de nem árt tisztában lenni az úszó otthon ilyetén dolgaival, szóval inkább vagyok paranoid kicsit, mint gyakorló hajótörött.