Az új otthonunkon található mellékhelységet még szokni kell kicsit.
Az mondjuk alapszabály kikötőben vesztegléskor, hogy ha teheted, inkább hagyd a szarodat a parton, ugyanis a tengeri wc-nk egy igencsak kompakt berendezés. Mindez persze nem jelenti azt, hogy az emberfia ne tudná elvégezni nagydolgát a hajón, de avval mindenképp számolnia kell, hogy a saját bugyborékoló fekáliájával kell farkasszemet néznie, miközben egyszerűbb edzőtermi gyakorlatokhoz hasonlítható, kitartó pumpálással az egész konglomerátumot sikerül keresztülpréselni a kivezetőcsövön. Ez utóbbinak a keresztmetszete igazodik a szaniterárú helytakarékos fizikai paramétereihez, vagyis nagyobb adag végtermék esetén a folyamatot akár többször is meg kell ismételni.
Ez talán a legkevésbé kellemes időtöltések egyike, főleg az utóbbi idők sorozatos vendégségei után. Amikoris az egymást követő hajóavatók alkalmával elszenvedett részegségből visszamaradó, meglehetősen viszkózus bélsárral kell reggelire szemközt gyakorlatozni, miközben a kis kézi szivattyú a szörnyű matéria dögletes aromáját böfögi vissza a másnapos ember – ilyen állapotban igencsak szenzitív – légzőrendszerébe.
Persze nem panaszkodom ugyanis már maga az a tény, hogy angolvécé van a hajón óriási luxusnak számít. Ezek az apró-cseprő kellemtlen érzések egyébként is rögvest elpárolognak, ha mondjuk egy viszontagságos fedélzeti viharbanszarás diszkomfortfokozatával mérjük össze őket…
TÚLOLDAL 