TÚLOLDAL

A sorozatos rosz tapasztalatok ellenére néha elcsábulok, hogy a delmagyar közvéleményt foglalkoztató problémákról elolvassak hideget-meleget is.
Ma (többek között) éppen, a kis hazámban nagy népszerűségnek örvendő, magukat az egyszerű pusztai rablók, gyilkosok és útonállók méltó jogutódjának tekintő, paramilitáns huligán társulat, egyik „kiváló” publicistájának, a röszkei menekülthelyzettel kapcsolatos véleményét kerítettem sorra. Amennyiben ez az írás nem merítené ki nyíltan a BTK 269. §-a alatt található, közösség elleni izgatás, és gyűlöletbeszéd bűntettét valamint nem élő emberek elleni hergelné a nagyérdeműt, egész jól elkuncognék a sorok közül kiáltó ellentmondások ostobaságán. Az eredeti cikket nem linkelem ide, mert nem igazán akarok reklámot csinálni, ilyen és ehhez hasonló oldalaknak, (ha valaki mégis szeretne vakmerő virtuális kirándulás keretében megmerítkezni a szellemi aluljárók, világ mély, hagymázas  ingoványában, az úgyis megtalálja a módját.)

Tehát adott egy európai, ciszhetero, keresztény , férfi,(legalábbis annak vallja magát) aki az eszményi pusztaságban, ahol képzeletében napra nap együtt vágtat Ruzsa Sándorral, egyszer csak menekültekkel találja szembe magát. A dicső kormányunk szócsöveiből áradó háborús retorika magvai, szemmel láthatóan, remek, dús humuszra találnak a gazemberúr koponyájában, aki pár száz szerencsétlen, mostoha körülmények közé került és még mostohább körülmények elől menekülő család láttán, rögvest az iszlám hódítók inváziós seregeinek győzelmével végződő csatát, Európa sokatpróbált védbástyájának elestét vizionálja. A bibliai csapásokhoz hasonlított „fosztogató hordák” láttán, bősz haragra gerjed, hogy a szívének oly kedves magyar rónán, a hajdani rablóvezér szellemiségének, most efféle idegenszívű söpredékkel kell osztoznia, akik ráadásul koszos meztelen (vagy drága nájkicipős) talpukkal sárbatiporják az öreg kontinens keresztény értékeit.
– Gondolkoztam mik is lehetnek azok a keresztény értékek, amelyek olyan halálos veszélybe kerülnek, ezen válságos napokban. Bizonyára az elesettekkel szemben tanúsított szolidaritás, és könyörület, (Amit jelenleg, Krisztus jó követőinek módjára, a NATO-szabványnak megfelelő, éles kis pengékkel ellátott, gyorsan telepíthető drótakadálynak, direkt a menekültek útjába helyezésével próbálunk meg kifejezésre juttatni.) esetleg a tőlünk eltérő szexuális irányultságúak irányában érzett mély megvetés, ministránsfiúk molesztálása, oszorkányégetés, vagy az asszonyverés ősi hagyománya.
Sok minden eszembe jutott még, de aztán rövidesen kiderült, hogy nem kell ilyen bonyolult összefüggéseket keresni, a cikk írója maga fogalmazta meg egy ilyen fontos Európai, keresztény kultúrkincs mibenlétét, amit valamiért, a saját országának hivatalos rendvédelmi szervezeteivel való tettleges szembehelyezkedésben vélt megtalálni. Ezt a hagyománytisztelő magatartást ugye, melyet minden tisztességes, tanult, úriember kollégájától el is várna a hétköznapokban, most, tekintettel a különleges, háborús helyzetre, ideiglenesen fel kell függeszteni. Vonakodva bár, dearra kéri tehát haramiatársait, hogy a megszokottól eltérően, ne a rendőröket üssék, hanem jöjjenek ki a határba, ahol a gyűlölt állami erőszakszervezettel karöltve vehetik fel a harcot, a hirtelen még jobban gyűlölhető „megszállókkal”.
Külön kiemelve, hogy itt minden bőgatyás, álarc mögé rejtőző gyurmagyuri talál magának méltó ellenfelet. Gondolom a fázó, legyengült szerencsétlenekre, nőkre vagy gyerekekre gondol, akiket olyan jól el lehetne gyepálni a karikás ostorral. (ha nem kap túl nagy nyilvánosságot a balhé akkor még a felelősségre vonás lehetőségétől sem kell tartani, hiszen a kormány nyíltan támogatja az ilyetén emberbarát megnyilvánulásokat.)

Az internet és a nemzetközi sajtó tanulsága szerint Magyarország, (pár tiszteletreméltó kivételtől eltekintve), habzó szájjal örjöngő, konteós, xenofób, nácik, zombiapokalipszisévé változott. Szerencsémre ezt nem kell testközelből tapasztalnom, mégis szeretném az ellenkezőjét gondolni, hiszen tudom, hogy a széljobb mindig hangosabb, mint a normálisan gondolkozók csendes csoportjai. A kitartó félelemkeltéssel és negatív propagandával viszont sok semlegest is sikerült kitolni a szélekre.  A saját ismeretségi körömbe tartozó és eddig értelmesnek gondolt emberek közül is többen dőltek be mulyán a hazug gyűlöletpropagandának. (Elfeledkezve arról, hogy az iszlám terror ellen menekülő szerencsétlenekkel szembeállított, keresztény értékek nevében, irtottunk ki egy kontinensnyi őslakost az újvilágban, hurcoltunk el millió afrikait rabszolgának, vagy éppen égettünk meg százezreket, akik valamiért nem voltak szimpatikusak az anyaszentegyház inkvizítorainak. Aztán itt van még az az apróság is, hogy az übercivilizált Európánk bő nyolcvan éve milyen szép példát mutatott a világnak a vallási/származási alapon való jólszervezett népirtás mesterségében való jártasságból, valamint, hogy a közel kelet jelenlegi helyzetében sem vagyunk teljesen ártatlanok.)

A komment áradatban újra felbukkannak az trikolor/bikolor háttér elé fotoshoppolt történelmi abszurdumok, mint az ottomán kutyákra szurkot locsoló egri nőkkel összemontírozott, TEK-es „dzsíájdzsók”akik viperával idomítják a menkülteket vagy a távolba mutató orbánviktor vezényletével janicsárokat kaszaboló lovas vitézek.

Még szerencse, hogy mindezt komolyan gondolják, mert viccnek azért elég erős lenne. Bajerzsóti az íróóriásnak titulált, megélhetési operettnáci, magát szürke Gandalfnak vélvén, Tolkien híres fantasy sagájának kiragadott (és xenofób kontextusba helyezett) részleteit skandáltatja a tetemre hívott barlangi nyugdíjasokkal. A magát a politika süllyesztőjéből Münchausen báróként folyton előrángató Fletó, meg a kis közép európai Mordor pengefalán kívül reked, amikor a lelkes honvédők a beígértnél hamarabb tolják rá a szögesdrótos zsuzsivonatot a menekültek arcára. Közben a miniszterelnök focimeccsen szotyizik (ahogy szokta) a helyettese bambiszobrot avat valami vadgasztronómiai hobbigyilkos dzsemborin. A belügyminiszterúr meg éppen valami meleg tenger partján sütteti a lopásban megfáradt tagjait. Nemes egyházunk főméltóságai pedig szépen rendre köpködik szembe a tanítást, hülyézik le a pápát, midőn Mária országáról prédikálva felhorgadnak azon, hogy a perselyezésen és a ministránsbaszáson kívül, néha valami hasznosat is vár tőlük a társadalom. Olyanokat találnak nyilatkozni, ami bármelyik árpádsávoslelkű, hatvannégyvármegyés, nyilaskeresztes tahónak becsületére válna, egy jól szervezett nemzeti buziverés közepette.
Nem is tudom hová lenne a kontinens, e nemes keresztény erények és lelkes követőik nélkül.

A ráérős, délutáni ingyenwifin való internetszörfözés közepette elkapott párszor a gépszíj, a meddő vitára, hogy pár menthető figurával megpróbáljunk közös nevezőre jutni.
Amikor már kifogytak az európai kalifátus vízióiból, és a „haennyireszeretedőketfogaggyábetebelőlükpárat” is többször elhangzott akkor sikerült visszakanyarodni a magyarságom megkérdőjelezéséhez. Ahonnan egyenes út vezet Trianonig.

Vagyis, nem vagy magyar ha nem fáj Trianon…

Piha.
Úgy tűnik akkor tényleg valami komoly baj lehet a magyarságom körül, hiszen nem csak, hogy Trianon nem fáj, de nem érzékenyülök el a tatárdúláson sem, sőt mi több, a százötven év török hódoltságon sem szomorkodom. Egy pontosan ekkora, kis, rántotthús alakú országba születtem, ahogyan a szüleim is, nem vágyom nagyobbra, kicsit jobbra talán, a jövőm mindig jobban érdekelt mint a múlt. De sajnos ezt a csonka kis maradékot sem sikerült élhetővé tenni az azóta eltelt hosszú évek alatt. Ha valami fáj, akkor az inkább az, hogy ameddig ott éltem (30 év) addig sem kellett soha a szomszédba menni, könnyes szemmel a távoli régmúltba révedni, vagy gonosz nagyhatalmak ármánykodása után kutakodni, ha egy kis igazságtalanságra áhítoztam. Elég volt körülnézni, itt ezen a megmetszett területű, kispályás ugaron és rögtön szembejött velem pár, még csak keresni sem kellett nagyon. Az igazságtalanságokat manapság futószalagon gyártják az ország élén egymást követő rablóhordák, utána sem kell menni, hiszen személyre szólóan ki is postázzák, névre, címre, ahogy azt kell. De az igazi magyarok nem törődnek ilyen jelenkori pongyola dolgokkal, esetleg morognak valamit kackiás bajszuk alatt, majd a rendre érkező mocsokságokat beteszik a sublótba a többi vérlázító aljasság közé. Aztán dolguk végeztével kiballagnak a konyhába, beülnek a feszület mellé kiakasztott nagymagyarországos falvédő alá, nedves tekintettel elmotyognak egy halvány miatyánkot, a csodaszarvasos hamutartóba elnyomott nemzeti cigarettát lekísérik egy jó pohár erős hazaival. Megnézik a tévében aznap hogyan kapnak ki hat góllal az aranylábú fiúk a tanzániai válogatottól és aztán álmodnak valami szépet a kolbászkerítészsírral folyó apostoli királyságról, aminek fényes partjait három büszke tenger mossa. Reggel szomorúak, hogy ezt a sok csodát mégsem őrizte meg a történelem az ő jogos jussukként, utálkoznak egy kicsit, szidják a komenyistákat, cigányokat, libsi egyetemistákat, pirézeket, hajléktalanokat, menekülteket, vagy a szabadon választott soron következő ellenséget, aki miatt épp itt tart ez a szép ország, majd ajtót nyitnak a postásnak, aki meghozta a fiókba rejthető, napi igazságtalanság fejadagot…

Remek kis ország, az sem nagyon fáj, hogy nem vágyom vissza oda.