A reggelt juharszirupos amerikai palacsintával indítottuk majd újra a nyakunkba vettük a cuccainkat és a várost. Szerencsére ezúttal konkrét célunk volt, mivel a zsebünkben lapult egy downtownban magasodó felhőkarcoló 23. emeleti lakásának kulcsa.
Itt gyorsan igénybevettünk még pár új közlekedési eszközt. Köztük a vezető nélkül közlekedő (és ingyenes) magasvasutat.
A portaszolgálatot sikerült meggyőznünk, hogy nem vagyunk betörők ezért mágneskártya nélkül is felengedtek minket a liftre. Ez azért volt jó, mert elvileg a lakásokhoz járó mágneskártyával csak az adott szintre és a közösségi szintekre tud utazni az ember, de mivel mi nem rendelkeztünk ilyennel valamiért lehetőségünk nyílt a legfelső emeletet is meglátogatni, ebben a házikóban pont 54 volt belőle. A kilátásban gyönyörködést követően, rákattantunk az ingyenes légimetró szolgáltatásra és besurrogtuk vele az összes lehetséges vonalat. Aztán sétálgattunk kicsit a graffitis negyednek mondott környéken, és természetesen újra hamburgereztünk.
Szállásadónk szerint Miamit nagyon nehéz összevetni az USA egyéb városaival, (ennek az állításnak az igazságtartalmát nem igazán tudom megítélni mivel sehol máshol nem jártam az Egyesült Államokban, de bizonyára nem akart minket átverni.) Szóval jelenleg egy olyan amerikai várost látogatunk, ami a legkevésbé sem jellemző Amerikára…
Az egész city egy nagy matekfüzet, egymásra szigorúan merőleges, adott hosszúságú számozott utcák, szerintem itt még az öcsém sem tudna eltévedni. Cserébe viszont minden kétszer akkora, mint az öreg kontinensen, a belvárosban nem építenek 40 emeletnél alacsonyabb épületeket, az egyszerű személyautók akkorák, mint egy kisbusz, a terepjárók vagy pick-upok (aki valamit is ad magára az ilyesmivel közlekedik, márpedig itt mindenki nagyon ad… ) leginkább honi kamionokra emlékeztetnek. Ami viszont itt valódi teherautó, olyat csak a karácsonyi kólareklámban lát az európai ember.(valószínűleg el sem bírnák őket az útjaink)
Mivel ez egy baromira fancy város ezért itt nem érvényes a „mindenamerikaihájasdisznó” sztereotípia, itt sokkal inkább a „mindenembermostlépettelőalegújabbfitneszruházatkatalógusból”
jellegű általánosításokkal lehetne dobálózni. (aki meg nem, az turista)
Legutóbb az hiszem Brüsszelről volt az a benyomásom, hogy az „a frissen vásárolt nyakkendők városa”. Ha Miamira kellene valami frappáns jelzőt találni, akkor talán „a kollektíven virított lóvé városának „nevezném.
Szóval minden csillog-villog, fényes, új, nagy és trendi , amolyan Lázárjános felfogásban tengetik itt az emberek az életet, mindenki nagyon meg akarja mutatni mije van, vagyis, hogy mennyit is ér valójában.
Éppen ezért az autótuning kiállítások és verdapimpelős tévéműsorok alanyaiba lépten- nyomon belefut az ember. Én személy szerint nem vagyok ugyan egy nagy autóbuzi, de azért nem egyszer meresztettem szemeket kicsit megereszkedett állkapoccsal, amikor egy-egy szokatlanul merész négykerekű eldübörgött mellettünk…
Mikorra végképp lejártuk a lábunkat és az összes elérhető magasvasút vonalról lebámultunk vettünk egy jó üveg (a vicc kedvéért ausztrál) bort és visszatértünk a 23.-ra elcsevegni a szállásadónkkal, aki addigra már végzett a munkájával és ismét ráért velünk foglalkozni.
A város fényei egész máshogy néztek ki az utcafrontról, (ahol jóformán csak mi sétáltunk, az amcsik ugyanis tényleg mindenhova kocsival mennek) mint a magaslati lakás teraszáról.
Leginkább egy egész évben tartó karácsonyi vásár villódzására emlékeztet.
Lenyűgöző élmény volt ez a kis látogatás, de valójában ennyi bőven elég is volt belőle, még a fél év civilizációmentes kukoricasziget sem volt képes kiölni belőlem a nagyvárosokkal szemben érzett ellenszenvemet. Ez a széles mosolyú túlvezérelt pompa úgy tűnik legalább annyira nem való nekem, mint a karibi Robinzonság.
Mindenesetre egy nap múlva már újra otthon leszek…
TÚLOLDAL 