A repülés csak két órácskát vett igénybe, majd további másik kettő eltelt, mire nagy nehezen kikeveredtünk a reptér épületéből.
Először csak a szép, labirintussá tekert szalagkordonok között vezetgettek körbe-körbe egészen a készséges kis robotokig, akik az útlevél ellenőrzést, portréfotózást és az ujjlenyomatvételt is pikpakk lebonyolították, komolyabb várakozás közbeiktatása nélkül. (El lehet képzelni ez mekkora újdonságnak számított fél év „Kornájlend” után, ahol a bank épületéből kilógó egyetlen árva ATM képviselte a XXI.századot.) A gyors droidmunka ellenére mégis sok időt rabolt el a kordonok közé terelt utasok tyúklépésben vánszorgása.
Mire a csomagfelvételhez értünk a pakkokat már rég lerámolták a futószalagról, helyet adva a soron következő járatok bőröndjeinek…
A cuccunkat szerencsére a megfelelő gépbe pakolták ezért ahelyett, hogy nélkülünk utazták volna körbe a világot szépen ott puffadtak a többi Nicaraguából érkező utas, sok, színes, egyen bőröndje közt. Természetesen a hátizsákomra kapcsolt BCD-t fedő kék vízálló ponyva, ami még a mexikói divehostel, beázó palapájának szigeteléséből visszamaradt, cafatokban lógott az oldaláról, és a Managuai reptérbiztonsági szoba félhomályában, a kisablakon félig belógva alákötözött cipőimnek csak a hűlt helyét találtam alatta.
Ez utóbbi meglepetés nem volt valami nagy öröm számomra ugyanis más lábbelim nem lévén kizárólag a lábfejemen fityegő, meglehetősen leharcolt flip-flop-ban folytathattam az út kalandjait, erősen reménykedve abban, hogy a meggyengült pántjai nem éppen most fogják beadni az unalmast.
Egyáltalán nem vágytam a mezítláb bebarangolt Miami érzésre.
A sok biztonsági hacacáré után végre beléphettünk a szabadság és a nagy amerikai álom hazájába, ahol nyomban le akartak húzni a taxisok. Megfelelően dörzsölt kispénzű utazók lévén, ebbe a csapdába ezúttal nem sétáltunk bele, helyette megtaláltuk az ingyenes transzportot a vasútállomásra ahonnan szép nagy emeletes vonattal (kilencedik járműtípus) elkattogtunk a nemzetközi reptérig ahonnan már expressz busz szállított ki minket a legendás Miami beach-re.
Itt rögvest beültünk kávézni, hogy kideríthessük az előre kinézett hostel címét és a nehéz málháinkkal elcammogjunk oda.
A táskáktól megszabadulva kisétáltunk a partra és bevetettük magunkat a hullámok közé, később mikor kipancsoltuk magunkat vettünk pár igazi amerikai sört (itt találkoztam először életemben robot pénztárossal) körbejártuk a környéket is kicsit, zombimód visszavánszorogva a szállásra, hogy valamicskét bepótoljunk a régóta nélkülözött pihenésből.
Estére azonban összehoztunk egy találkozót, egy helyben élő Costa ricai sráccal akivel előtte leveleztünk a couch-surfingen. Elfuvarozott minket egy tipikus amcsi burgerezőhelyre (Meg kell mondjam ez ügyben tényleg nem kellett csalódnom az újvilág híres gasztronómiai abszolútumában, a közel 30 féle hambi közül kiválasztott szendvics, valóban messze felülmúlta a várakozásaimat, és azt kell mondjam ennyire jó hamburgert, nem, hogy nem ettem eddig étteremben, de még a legendás házi burimat is messze felülmúlta. 10 pont az adható tízből.) és mesélt kicsit az ottani életéről és a másnapi szállást is sikerült ledumálni vele.
Vacsi után még kicsit bóklásztunk, csodáltuk a nagyváros szokatlan mennyiségben villódzó fényeit, vettünk méregdrága cigit, meg pár sört, aztán hullaként bedőltünk a nyikorgó emeletes ágyainkra.
TÚLOLDAL 