A szigetlakókkal meglehetősen bonyolult dolog érdemi kommunikációt folytatni, ezért csak részben okolható a tény, hogy az angol és miszkito erős keverékének számító nyelven való hadarva dadogást, csak elég nehezen tudom dekódolni. (A dadogás nem tudom mennyire függhet össze a sziget népének belterjességével, de szinte minden második ember csinálja)
A probléma valódi oka inkább az, hogy a helyiek érdeklődése meglehetősen szűk keretek között mozog. Ennek az intervallumnak az egyik szélső oldala a lobsterhalászat a másik pedig a lobsterhalászatért kapható járandóság mértéke,ez alapján el lehet képzelni a kettő között lévő árnyalatok sokszínűségét.
Mindez tulajdonképpen nem annyira meglepő, hiszen az életük jelentős részét hajókon, homárok befogásával töltik, hogy azokat utána áruba bocsássák a három közül valamelyik nagy rákfeldolgozó konszernnek, akik természetesen fillérekkel szúrják ki a szemüket.
Ezért hát ha nem a vízen vannak, akkor lobszterhalászatról beszélnek. Arról, hogy hol-mennyi lobsztert lehet fogni, hogy ők mennyi lobszetrt fognak és úgy általában a lobszterekről, és az ő halászatukról és még egy kicsit a lobszterekről is. Néha megkérdezik, hogy láttunk e lobsztereket a merülések során, majd amikor elmondjuk, hogy igen láttunk lobszetereket, akkor elmesélik, hogy mennyire sok lobsztert szoktak halászni és ez a tenger bizonyos helyeken tele van lobszterrel és ők aztán igazán jól tudják hol vannak ezek a lobszterdús vizek, ahol nagyon jól lehet lobszeterket fogni, és ők kifogják a lobsztereket, mert, hogy jól tudnak lobsztertfogni, mivel ők lobszeterhalászok. és hát ki érthetne jobban a lobszterfogáshoz, mint a lobszeterhalászok akik ők. Aztán ha minden aspektusát felsorolták a “lobszta fisin”-nek akkor talán szóba kerül a “mani” esetleg a “lobszta mani”
A Caribbean spiny lobstert (Panulirus argus) ami itt a legelterjedtebb és a legnagyobbra növő fajta, két módszerrel halásszák. Az egyik az, amit errefelé “kommersa dájvin”- nak becéznek (A világ más helyein, ugyan egész mást értenek ezen kifejezés alatt, de itt mégiscsak így nevezik) Ez nagyjából úgy fest, hogy van a lobszterhalász, van neki egy, a búvárkodás hőskorából származó rettenetesen elavult, soha karban nem tartott, életveszélyes palackja, ami fel van töltve valahány bar nyomású levegővel, ezt szépen magához öleli majd lebukik abba a mélységbe, ahol lobsztereket lehet találni eltölt lent annyi időt amennyi alatt talál pár lobsztert, majd a zsákmányával felúszik a felszínre, és ezt addig ismételgeti amíg el nem fogy az “ájer”, jobb esetben ez az esemény nem túl nagy mélységben következik be. (Ennek a kritikus pontnak a meghatározása nagyjából találomra mehet, mert nyomásmérőt ugye nem használnak, így esetleg a palack ürülése nyomán mérséklődő súlyból adódó felhajtóerő növekedésből tudnak a benne lévő levegőmenyiségre következtetni.) Mélységmérőt sem használnak, de mivel fogalmuk sincs arról, hogy a víznyomás mélységgel arányos növekedése és csökkenése milyen fizikai és fiziológiai következményekkel járhat ezért túl nagy hasznát úgyse vennék.
A fent ismertetett dolgok miatt ezek a szerencsétlenek igen korán halnak, bénulnak le, vagy szenvednek tartós egészségkárosodást. Akár meg is taníthatnánk őket a biztonságos merülés fortélyira (voltak is erre kísérletek) de ha esetleg meg is tudnának birkózni a táblázat számításaival, akkor sem tudnák ellenőrizni a mélységet és az időt hiszen megfelelő felszerelés hiányában erre nem sok lehetőségük van.
A múltkor behoztak hozzánk tölteni egy ilyen lobszetrhalász palackot, és a főnök persze rögtön fel is töltötte őket, hiába mondtam neki, hogy nem biztos, hogy szeretnék tevékenyen hozzájárulni emberek esetleges öngyilkosságához vagy a kompresszorhelység lerombolásához, amit egy 200 bar-nál netalán kipukkanó öreg palack bármikor meg tud valósítani.
Csak az összehasonlítás végett, ilyen amit mi használunk
A másik módszer a homárfogásra a csapdázás. Ezek az egyszerű szerkezetek pont ugyanolyan módon működnek mint a varsák, csak éppen ezeket hasáb alakúra csinálják, hogy rengeteget lehessen egymásra rakni belőlük.
ezekből a rácsos fadobozokból összekötnek hatot-nyolcat, beletesznek valami fokozottan büdös, rothadó csalétket amit komálnak a lobszterek aztán elsüllyesztik őket, majd pár nap múltán visszatérnek a koordinátákra és ha sikerül megtalálniuk a kelepcéket, akkor van egy rakás lobszterük. (Ha meg nem, akkor meg nincs egy csomó csapdájuk és az a pár száz szerencsétlen ott rohad el a tengerfenéken kalitkákba zárva) Ezekért természetesen ugyancsak a commercial diver-ek merülnek le. Mivel elég nagy a kereslet a lobsterre ezért gyakran előfordul, hogy az élelmesebb/gecibb búvárok másik halászok csapdáit fosztják ki. Ez is egy olyan dolog amiről sokat tudnak beszélni.
Amikor nincsen lobszter szezon (négyhavonta négy hónapra hagyják őket kicsit szaporodni, meg megnőni) akkor leginkább ezeknek a lobszterfogó készségeknek a javítását vagy újak ácsolását végzik, miközben lobszterfogásról beszélgetnek.
Ennek az egész virágzó iparágnak az egyik nagy előnye, hogy helyben a lobster szinte mindennél olcsóbb, ezért az itt töltött bő négy hónap leforgása alatt, valószínűleg több homárt fogyasztottam, mint amennyit egy átlagosan milliomos gourmand egész élete alatt szokott…
A napokban érkezett meg az első pár tonnányi faanyag (és ez csak a töredéke az egésznek) a főnök lobszterbizniszéhez, amiből a legközelebbi idény elindulásáig 700 új csapdát fognak ácsolni. Ez leginkább azt jelenti, hogy az elkövetkezendő hónapjainkat reggeltől estig tartó körfűrészzúgás és konstans kopácsolás teszi majd felejthetetlenné…
Ilyenkor az egész sziget tele van a toronymagas halmokba pakolt rákfogókkal. Szinte minden ház mellett találni kiterjedt kupacokat.
Egy-egy ilyenből egy merítéssel 30-40 lobsztert szednek elő, de nem ritka, hogy számuk a százat is elérheti. Ezen képek alapján (amin nyilván csak a szigeten fellelhető ketrecek apró töredéke látható) nagyjából képet alkothatunk arról milyen menyiségben rámolják ki a tengerből a máshol luxusélelemnek számító csáposokat.
Az elöregedett vagy javíthatatlan darabokból pedig szép kis máglyákat raknak, ami nyilvánvalóan semmiféle civilizált világ tűzvédelmi előírásainak sem felelne meg, sőt veszélyezteti a közelben raktározott kelepcéket is, viszont elég impozáns.
Nem úgy, mint ami marad utána…
TÚLOLDAL 