Mivel kiderült, hogy a papírügyek terén valószínűsíthetően semmiféle előrelépés nem várható hétfőig, ezért nekiláttunk megtervezni, mit is kellene megnéznünk az ország nevezetességei közül ami a rendelkezésünkre álló időbe belefér. A lényeg az hogy a helyi közlekedés nem túl gördülékeny mivoltát figyelembe véve kellett valami kompromisszumos megoldást találni, jobb legyen mint ez a rusnya főváros, viszont ne legyen túlságosan messze, hogyha nem akarjuk az egész szabadságot utazással tölteni. A választás Granadára és a környezetében található hatalmas tóra esett. A döntést nagyban megkönnyítette, hogy az amcsi főnökünknek valamit el kellett arrafelé intézni, ezért az üzlettársa vele együtt minket is leszállított oda. Másfél óra zötyögés után a legnagyobb déli melegben érkeztünk meg Granadába, ami a perzselő hőség dacára is szemmel láthatóan kellemesebb helynek bizonyult Managuánál. Miután végigbóklásztunk egy két utcát, megfelelő hostel után kutatva szörnyű vizelési késztetéssel, szállás helyett sikerült találnunk egy olyan vendéglátóipari egységet amihez mellékhelyiség is tartozott. Nagy megkönnyebbülésemben megittam egy liter hideg sört és tovább tudtunk csámborogni a kicsit foszladozó festésű, picit romos de valaha szép színesre pingált koloniál stílusú házikók között. Betévedtünk a piac környékére, ahol aztán nem volt hiány sem érdekességből sem igazi hamisítatlan harmadik világ hangulatból. Mindenki, egymás hegyén hátán, árulják a lehetőségeikhez képest bármit, miközben mindenféle ember mindenféle közlekedési eszközzel, vagy anélkül próbál utat törni magának a rengetegben. Az utcán csörgedező szennyvíz és szemét, orrfacsaró bűze, kellemetlen elegyet alkot, az izzadva rikoltozó őstermelők, cipekedő mozgóárusok, lovak, szamarak, kóbor kutyák, és az utóbbiak ürülékének szagával. A tülekedő emberáradat olykor kelletlenül megnyílik, egy nagyobb teherautó vagy éppen a helyi buszjárat dudaszavára, majd pillanatok múlva áthatolhatatlan masszává zárul össze megint, hogy csoszogva, berregve, nyihogva, rúgja föl a port, amit csak a szétdobált zöldség és gyümölcsdarabok széttaposott foltjai, a lószar és a piacépületből és a környező házakból csordogáló szennyes lé köt meg valamelyest. Ebben a közegben tökéletesen megfér egymás mellett, a maróan sűrű füstöt eregető, kétes eredetű állatdarabokat kiszuperált kamionfelniben sütögető büfé, a taposós singerrel papucsot javító cipész, a plasztik vödörben bűzölgő halairól legyeket hessegető kofa, a hófehér, ultradizájnos plasztikkabinból okostelefont forgalmazó fehéringes, a kókuszkenyérrel púposra pakolt, malomkeréknyi pálmalevélkosarat a fején egyensúlyozó kislány, a dvd-kel és világítós ventilátorokkal megrakott ökrös szekérről kiáltozó bóvliárus, a kézzel gyúrt sajtokat kínáló óriásasszony, a zöldségesek, bicikliszerelők, földön alvó részegek, szabók, szuvenírkereskedők és mobilhangfalas hittérítők. Egyszóval csodálatos, színpompás káoszkavalkád, ami a nyomorúságos külcsín ellenére, jó kedélyű és pezsgően vidám hangulatú.
A vásárcsarnoktól egy utcányira, de még a piaci forgatagtól kellemes látótávolságban leltük meg a megtekintettek közül leginkább megfelelőnek tűnő árfekvéssel rendelkező szálláshelyet. Sebtiben lehajigáltuk a cuccunkat és már indultunk is valami harapnivaló után kutatni, mivel a Managuai könyvesbolti kávézóban(!) gyorsan behörpintett kávé, nem igazán szolgált elegendő erőforrásként a tűző napon való tovább sétálgatáshoz.
A Granadai főtér egészen barátságos, szellős, ligetes hely, lovashintókkal és több kis kioszkkal, amik állítólag ételt is forgalmaznak, az egyik ilyenben elfogyasztottunk egy banánlevélen szervírozott – a kiszolgáló személyzet véleménye szerint tipikus nicaraguai – disznópörcös jukkasalátát. ami meglehetősen furcsa, de ennek ellenére Ízletes kompozíciónak bizonyult, bár, mivel óvatosságból (lehet szar lesz) csak egyet rendeltünk belőle, így egyikőnk sem lakott vele igazán jól, ezért tovább indultunk a város, turisták számára kialakított sétálóutcáján sorakozó éttermek kínálatát felderíteni.
Alapból nem vagyok az a fajta, aki a helyiek által látogatott kifőzdék helyett, az európai és amerikai utazók ízlésének megfelelő, legkevésbé sem autentikus vendéglátóipari egységeket preferálná, de a szigeten már megkaptuk a kiképzést a “nika” gasztronómia könnyen felejthető különlegességeiből, így végre valami olyat akartam fogyasztani aminek összetevői közt egyáltalán nem szerepelnek gyökerek, banán, rizs, bab vagy ezek bármilyen fortélyos kombinációja.
A rendelkezésre álló puccos steak house-ok és egyéb konformista népetetők közül, egy, magát eredeti olaszként aposztrofáló pizzériára esett a választás. Ez kiváló döntésnek bizonyult, hisz szinte teljesen elfelejtettem már, hogy kemencében sült kerek lapos tésztát, nem csak konzervgombával műanyag sonkautánzattal és megolvadásra szinte teljesen képtelen, növényi zsírból készült sajthelyettesítő készítménnyel lehet csak megpakolni. Egyszóval amióta elhagytuk a kukoricát folyton marha jókat eszünk, persze számolatlanul költjük rá a kordobákat, de evvel mégis egy legalább 3 hónapos álom válik valóra, így a pénz alig számít. Rájöttem, hogy számomra ez az egyik, a két legmeghatározóbb hiánycikkből amiről az öreg kontinens elhagyásával le kellett mondanom, a finom változatos táplálkozás és a hagyományos európai kultúra. Az egyéb kényelmetlenségek egyáltalán nem érdekelnek, miután finom ételekből jóízűen belakmároztam szinte minden karib kihívást tökéletesen tudok integrálni az életembe.
A remek kései ebédet követően a közeli programszolgáltató irodából kikölcsönöztünk két kerékpárt és meglátogattuk a Cocibolca nevezetű óriástavat.
A parton tekerve rengeteg érdekes, eleddig soha nem látott madárfajra lettem figyelmes, mindenféle színű és formájú repülő csoda, különféle hosszú nyakú és fura csőrű gázlómadarak és egyéb vízfelszínen lebegő vagy fölötte cikázó szárnyas, fehér, szürke, vörös, sárga, kék, zöld, fekete árnyalatokban. Valamint, hatalmasra nőtt lombkoronájú és törzsű faóriások, magukat kusza gyökérerdővel megtámasztó mangrovék és megannyi számomra ismeretlen növény. Csodálatos biodiverzitás és lenyűgöző méretek egyvelege.
A tópart szórakoztató részlegének látszó terület, kicsit, egy atomtámadás utáni siófok dermesztő dísztópiájára emlékeztetett, homokos part, barnás átlátszatlan habok és rengeteg, vendégek nélkül üresen ásító, víz menti büfé, étterem és bár, teljesen kihalt minden, csak a szemetet kavargatja a tó felől érkező lagymatag meleg fuvallat. Lerácsozott játszóterek között unottan baktató és fürdőző lovak, és marhák potyogtatják a szart a valaha szebb napokat láthatott fövenyre. Régebben azt gondoltam, hogy a kanári szigetek népe a maga szórakozott nem törődöm szemetelésével a mocskosság és direkt környezetszennyezés netovábbja, na sajnos rá kellett jöjjek, hogy a helyi viszonyokhoz képest a kanáriók és környezetük, egy makulátlan, svájci hegyi falu tisztaságát idézik.
Az egész ország, de még azok a mezőgazdaságinak látszó pusztaságok is amiken ma átautóztunk, úgy néznek ki mint a sziget fesztivál utolsó napjaiban a nagy színpad környéke, a legnépszerűbb sztárelőadó levonulása után.
Egyszerűen mindenki térdig jár az ocsmány műanyaghulladékban, nejlonzacskókon, polietilén palackok széttaposott tetemén, meg szinte minden mocsokban, amit a nyugati világ tonnaszám állít elő az olcsón megvásárolható termékek becsomagolására.
Szívszorító látvány, ahogy a burjánzó vegetáció árnyékában az egész talajszint csak egy kavargó, fakó színű, mesterséges szeméttelep.
A bennszülötteknek ez teljesen természetes és annak rendje módja szerint szaporítják is a mindent elborító hulladéktengert, ezt én egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogyan süllyedhet egy gondolkodó lény odáig, hogy a saját mindennapi életének színterével sem képes érdemben törődni, (tényleg olyan mintha ünnepi ebéd közben komótosan az asztal közepére szarnál és ez a vendégeknek egyáltalán nem szúrna szemet.) Sajnos ezt a hangulatot nem is tudtam magamtól elhessegetni ezért továbbra is megpróbáltam az előbb felvázolt hasonlatban említett dologként tekinteni erre az egészre, vagyis: “ez teljesen ideiglenes állapot, egész Nicaragua csak egy gigantikus nyári fesztivál színpada előtti régió, és majd mindjárt jönnek a közterület fenntartó, narancssárga mellényes keretlegényei és az ez egész retket összesöprik mint ha itt sem lett volna…
A botokból összetákolt hosszú stégek végén álló kis pangák megszemlélése közben, a part kihaltsága ellenére, megtalált minket egy úriember, aki pompásan megszervezte nekünk a másnapi hajós kirándulásunkat a tóban ázó apró szigetek közé és még a hostelből a partra fuvarozást is beígérte reggelre.
A lélegzetelállítóan nagy fák ágairól lógó liánok között előbukkanó vulkánkúpok sziluettje a lebukó nappal, repkedő kolibrikkel meg rémisztő hangú egyéb madarakkal, a víz mellett szabadon ugráló, galoppozó lovakkal teli szürkületben biciklizés pont elég is volt a természetjárásból aznapra, így hát visszatértünk a település “Liszt Ferenc terére” mert a többi nyomorúságos utcán nem nagyon találtunk volna olyan élelmet ami kielégítő lett volna egy ilyen túra után. A hostel fürdőszobájának falára kacskaringós barna sztrádákat építő termeszek alkotásainak megcsodálása után leheveredtünk az ágy nyikorgó matracára és nagy nehezen eldöntöttük, hogy az okostelefon készenlétének fenntartása vagy az apró szoba levegőjének, ventilátorlapátok általi kevergetése élvez e elsőbbséget, mivel a falból nyeglén kilógó konnektor törött bakelittestében csak egyetlen elektromos dugó csatlakoztatására volt lehetőség…
TÚLOLDAL 