Hiába ismételgetem folyton a permanens jelölőbóják kihelyezésének igényét, nem hallgat rám senkise. Ezért azon kívül, hogy szinte minden egyes horgonyvetéssel (amikor nem látszik az aljzat ezért nem sikerül homokra dobni, vagy az erős áramlat miatt a laza mésztörmelékben nem fog a vasmacsek, és a sodródás végén csak-csak beleakad a reef-be) súlyos, maradandó károsodást okozunk a korallzátonyokban, szinte minden második alkalommal elakad az a kurva horgony és lehet érte lebukni, (még szerencse hogy búvárok vagyunk) kipiszkálni, emelőbójával felszínre hozni stb.. A mai napon, mikor is újfent hiába rángattuk a kötelet, és csaknem akaródzott neki feljönni, visszaindultam kiszabadítani a macskánkat…
Amikor húsz méter mélyen térdelve, bazinagy, panelház magasságú vízoszloppal a fejed fölött, egy kövek közé ékelődött, dög nehéz vaskoloncot próbálsz kiszabadítani a zátony fogságából és nem, hogy elsőre, de másodszorra és harmadszorra sem nagyon sikerül megmozdítani, (lévén egy elég nagy hajó rángatja a másik oldalról) és a művelet heve közben hozzád érő tűzkorallok helyes hólyagokat húznak a csupasz bőrödön, csak-csak megfogalmazódik a fejedben némi alkalomhoz illő átok-szitok (még ha ezt a körülmények miatt nem is nagyon tudod belekiáltani a külvilágba, maximum belebugyborékolni) miszerint a tönkrebaszottvérbajbanfetrengőrepedtsarkúbárcáskurvaanyádpicsájáérkellfolytonberagadnibazmeg! Majd a dühös ráncigálás, emelgetés közepette a szemedbe ötlik a horgony nyakába ütött diszkrét márkajelzés, (ami eddig elkerülte a figyelmedet) és a hirtelen elillanó bosszúságot egy pillanat alatt felváltja a (majdnem tényleg) fuldokolva röhögés, amitől alig tudod a reduktort a fogaid közt tartani…
TÚLOLDAL 