A hosszas mexikóiaskodás után, értem ezalatt a festékek beszerzése körüli problémát, vagyis soha ne próbálj ezen a vidéken pénteken vásárolni, mivel az ugyebár, már majdnem szombat, a szombat meg hát kis-híján vasárnap, és mivel úgysincs kiírva, hogy egyébként mikor lennének nyitva, ezért nincsenek is. Az idő beláthatatlan messzeségébe húzódó ebédszünetek, napokon átívelő szieszták és a kanárián tapasztalható szignifikáns lustaságfaktor karibi hatványra emelve…
Festékekkel a kezemben is megfelelően időigényes a festés, ami abból fakad, hogy a falak felszíne leginkább egy sajtreszelőhöz hasonlít, minőségében kicsit emlékezetet azokra a rücskös felületbevonó anyagokra, amivel a nagyvárosi villanykarók testét próbálják védelmezni az illegális plakátragasztók tevékenységétől. Ha nagyon óvatosan akarok fogalmazni, akkor azt mondom rá, hogy “rusztikus”. Amennyire lassú vele dolgozni, annyira kellemes viszont az a hanyag “streetes” jelleg, amit a furcsa raszter, az amúgy is kicsit poppos, kétszínű, erős kontúrú rajzoknak kölcsönöz.
Nos mindegy is, a lényeg az, hogy pár átvirrasztott éjszaka után végre megérkeztek a “banana” room első alapmotívumai.
No és kik szeretik igazán a banánt? Hát persze, hogy a majmok!
Banán jó! Értem?
Ebben pedig az Azték, Olmék, és a Maya majmok is tökéletesen egyetértenek…
Ráadásul, bizonyos helyeken akár fizetőeszközként is megteszi.
TÚLOLDAL 
Hú ez nagyon tetszik!!!!! /azt meg már megszoktad, hogy valami ellenség mindig beteszi a lábát, de eddig még mindig sikerült legyőzni a helyi akadályokat, mindegy, hogy az hungarocell, homok, viasz vagy éppen “mehikó”. Szuper csak így tovább!!!!!
millió puszi, anyu 🙂