Mivel nagyjából napok óta nem sikerült jelentősebb távolságra kerüljek az épülettől, elhatároztam, hogy legalább ma mindenképpen úszom egyet. A tengerben persze, mindig minden mást elfelejtek. Alászállni ebbe a világba, még ha csak addig is, míg egy-egy mély levegővétel kitart, egyszerűen felér egy űrutazással, mintha valami furcsa idegen planétára érkeznél. Színes szokatlan lények, mindenféle színben ami csak elképzelhető. A fehér homoksivatagból kiemelkedő korallokkal borított mészkősziklák, mint a városok, az élet java itt összpontosul, különböző fajok százai nyüzsögnek egymás hegyén hátán. Emlékszem az első pár alkalomra amikor “búvárszemüveggel, pipával és békatalppal” (tudom, hogy ilyet csak a nyomik mondanak, akik nem értenek a búvárkodáshoz, de akkor így hívtam ezeket a dolgokat, lévén még én sem értettem semmit ebből az egészből.) felszerelkezve vízbe mártottam a fejemet az Adrián. akkor még azok a dolgok érdekeltek igazán amik nagyok és nehéz őket szem elől téveszteni, valószínű ez mindenkivel így van. Később amikor a közeg már egész otthonosnak hatott, csak akkor figyeltem fel a kicsike dolgok szépségére. Ezeket nem lehet messziről észrevenni, egész közel kell úszni hozzájuk és eltart egy ideig míg a szem kiigazodik az egymást fedő rétegek látszólagos összevisszaságán. Az életnek ez a sűrű szövedéke itt annyira gazdag és összefüggő módon borítja a kövek felszínét és minden egyes kis zegzugát, hogy napokig el tudnék bámészkodni egy-egy ilyen “település” mindennapi rutinjain.
Ezeken a képeken egy Verongula gigantea, azaz egy hálós hordószivacs, rendhagyó de praktikus felhasználási módjait próbálgatom. Mint például a kiválóan szellőző karibi kucsma a hűvös napokra.
Illetve rohamsisak az igazi tengerészgyalogosoknak.
A délelőtti snorizásból visszatérőben, kisebb földutakra tévedtünk, ahol megtaláltuk a sziget egyik jelentős búvárpalack töltő állomását, de sajnos nem részesültünk túl meleg fogadtatásban a helyi kutyaalakú biztonsági személyzet részéről ,úgyhogy pár gyors fotó után inkább menekülőre fogtuk.
Megleltük a sziget büntetés végrehajtó intézményét is, ami cseppet sem tűnt barátságosabbnak annál, mint, ahogy az egyszeri európai turista elképzeli a mexikói börtönök meghitt hangulatát…
A városba visszaérve egy újabb kedves meglepetés fogadott minket. A latin vérűek vallási ünnepei már Kanárián is megmosolyogtattak, de ez, azt hiszem felülmúlta az eddigi tapasztalatokat. A guadalupei szent szűz, karácsonyfaizzós, művirágos, lufis, homemade oltárával, vagy a szentet ábrázoló molinóval feldíszített, óriási chevy dzsippek, lerongyolódott pick-upok, kiszuperált buszok, és buggyk vonultak, degeszre tömve emberekkel. Közöttük különböző színű, de az elmaradhatatlan Mária képpel ékesített mezekben, emberek szaladtak/kocogtak, meglehetősen nagy méretű, barokk keretes festményeket tartva maguk előtt, (amik természetesen ki mást ábrázoltak volna mint a szent szüzet.) A templom előtt várakozó csapatokra és felvezetőautókra, hosszú fehér palástot viselő istenszolgája szórta a szenteltvizet pár áldás kíséretében, valamint unott arcú ministránsok osztogattak szentszűzes kártyanaptárt.
Ő nyitja a menetet
Sokan vannak a paltón (a létrát nem értem)
Jó nagy vasakkal jönnek.
Van amelyik meglehetősen lepukkant.
Az aggregátor jól megfér a szentszűz mellett.
Van ahol elmésen, a vadrácsra szerelik.
Egy kis csinosítás és a tavalyi molinó is megteszi.
Legyen áldott a pick up-od.
Egyesek szoborral fognak futni.
A sufnituning buggyk is versenyben vannak.
És végül maga a szent, sok virággal, barátokkal és üzletfelekkel, valamint egy furcsa leskelődő a szoknyája alatt.
Már majdnem két hete itt vagyok, de a hosszú kanári szárazság után még mindig meglepetésként tud érni, hogy itt minden különösebb előjel nélkül leszakadhat az ég. Ma ugyancsak nem számoltam evvel a lehetőséggel, így az esti festést meghiúsító eső miatt, a munka, inkább a majdnem szárazon maradó konyha védelmébe visszavonult palacsintasütésbe torkollott.