Már régóta vártam az alkalomra, ezért este nekiláttam elkészíteni az egyik kedvenc eledelemet a chili con carne-t. Végre, pont ott ahonnan származik és végre eredeti, hamisítatlan mexikói alapanyagok felhasználásával. A bevásárlásnál tobzódtam a nagyjából 30-35 féle különböző, csípősnél-csípősebb, aromásnál-aromásabb paprikákban, nem beszélve a szárított, marinált, füstölt különlegességekről és mindenféle pokoli erős paprika szószokról. Sokat egyáltalán nem ismertem előtte, nem is láttam, illetve nem is hallottam róla, úgyhogy mindből vettem egyet-egyet, hogy külön-külön megkóstolhassam összehasonlíthassam őket. Az összetevők gondos kiválogatását és az akkurátus főzési procedúrát követően, persze remekül sikerült a vacsora, természetesen mindenki meg volt elégedve a produktummal, de ez önmagában nem okozott túl nagy meglepetést, hiszen tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok egy csapnivaló szakács.
Lényeg a lényeg, hogy vacsora után, mikor a tűz körül sörözgettünk és dumáltunk az egyik helyi illetőségű búvársrác rájött, hogy éhes és épp elsomfordált volna valami taco-shoz, hogy éhségét csillapítsa, amikor is felajánlottam neki egy tál saját készítésű csilit (avval a titkolt hátsó szándékkal, miszerint ki kellett derítenem, hogy csak európai szemszögből készítek ízletes mexikói kajákat, vagy a főztöm megállja a helyét, közép-amerikai viszonylatban is.) A “mehikánó” fiatalúr kétszer repetázott a főztömből, miközben folyamatosan dicsért, majd kijelentette, hogy ennyire jó csilisbabot még az életében nem evett, pedig az anyja sem készíti rosszul!!!
A nem várt elismeréstől akkorát hízott a májam, amiért libákat hónapokig tömnek…
TÚLOLDAL 