A drága ecsémmel Brüsszelben átiszogatott éjszakát követően, fejemben egy, a Richter skálán kb 3-as erősségű másnapossági szinttel, cseppet kialvatlanul indultam neki a transzatlanti kiruccanásnak. Szerencsére öcsi nagyon készségesen rááldozta a szabadnapjának délelőttjét, a nagyvárosi közlekedéstől elszokott bátyjának kísérgetésére, aki minden bizonnyal eltévedt volna a hideg, ködbe burkolt téglaházak, villamosok, metrók, vonatok, erdejében, és jól lekési a járatát.
Szóval nagyon jó volt találkozni vele, kicsit röstellem is, hogy a délelőttöt, bambán, szinte szavak nélkül nyomtam a zombiság miatt.
Sikerült megérkezni a reptérre és a mérete ellenére pompásan megtaláltam ott mindent, ami kell az induláshoz. Azt nem nagyon kedvelem ezekben a repülős kalandokban, hogy a nagy részük semmi egyébből nem áll, mint unalmas várakozásból. Szerencsére három kedves barátom segített a reptéri unalom elviselésében, persze csak közvetve, egy válogatás verseskötet lapjairól, ami pompásan belefér a nadrágom oldalzsebébe.
A gépen persze megpróbálták elvonni a figyelmünket a hosszú út egysíkúságáról és néha hoztak valami kaját mutatóba. Persze csak épp annyit, hogy ne dögöljünk éhen, azt viszont gondosan becsomagolva, amitől úgy éreztem, hogy a madáreledelnyi mennyiségű táplálék beburkolására felhasznált papír, műanyag, alumínium és egyéb instant hulladék legalább olyan tömegű, ha nem több, mint amit ki lehetett belőle majszolni. Ez után mivel a fáradtság ellenére nem voltam képes elaludni, jobbára bámultam az óceánt és a felhőket az elektromosan módosítható átlátszóságú ablakokon keresztül. Arra aztán szükség is lett, hogy az üvegek elsötétíthetőek mert hiába a kint uralkodó -56 fok de 13000 méter magasban a kis ablakon betűző nap elkezdte felforralni a légkondival erősen hibernált bal oldalamat. Sötétben az maradt az egyetlen lehetőség, hogy az előttem lévő szék támlájába süllyesztett kis érintőképernyő, unatkozó utasok számára készült kínálatából válogassak. Mire meguntam a tetriszt, a pókert, és a kvízjátékokat, ráfanyalodtam a mozgóképes összeállításokra is. Kilenc órába sok minden belefér, még az életem talán legpocsékabb filmművészeti alkotásainak tekinthető amerikai blockbusterek is, mint például a sokadszorra újratöltött Godzilla, vagy a minden nap másként meghaló, agilis, űrlényaprító Tomkrúz jövőbeli kálváriája. Ezekkel átvészeltem nagyjából hat órát, talán egyet szenderegni is sikerült. Aztán már meg is érkeztünk a Yucatán félsziget harsogó zöld erdői fölé. Amiből sajna a földön már nem sokat láttam, mivel a hosszú vízumos-vámos sorban állás közepette rendesen rám sötétedett. A Playa del Carmen felé való utazáson rögtön sikerült megtapasztalnom a mehikói tempót. A buszra 2 órát kellett volna várni. Ezért, a csak pár dolcsival drágább “közösségi” taxizásra voksoltam. A tipikus, kicsitduci, kerekfejű, fekete olajoshajú, mindegyik pontugyanúgynézki taxis közül, akik természetesen tömegesen rohamozták meg a világosbőrű, nagy hátizsákkal álldogáló jómagamat, kiválasztottam az egyiket aki persze dettó ugyanúgy nézett ki mint a másik. Vettem tőle taxijegyet. Aztán eltűnt. Majd előkerült, de nem mernék rá megesküdni, hogy ugyanaz a figura jött vissza.Ezt eljátszották egy párszor. Röviddel ez után, mikor másik pár emberre is sikerült kivetni a hálójukat, bezsúfoltak mindenkit egy eredetileg 9 személyes kisbuszba. Nos ebben 12-en voltunk + a tizenkét szerencsés útimálhái. Ezen a ponton némi szolidaritást éreztem a műanyagvödörbe préselt ruszlikkal és elgondolkoztam rajta, hogy talán jobb lett volna mégis megvárni a buszt. A kényelmetlenségtől eltekintve csak akkor kezdtem el igazán parázni, amikor jó sofőrünk lehajtott az aszfaltútról, és a mindenhol burjánzó erdő felé vette az irányt. Persze kiderült, hogy nem ki/elrabolnak vagy elföldelnek a dzsungelben, hanem a kicsit túltöltött busz utasait szétosztják a közelben várakozó másik taxik között. Gondolom bevállalják a túlterhelést pár kilométeren, hogy ne kelljen kifizetni a reptéri parkolóhelyeket, elég élelmes megoldás, de azért meg kell hagyni, hogy kicsit megfagyott bennem a vér amikor a figura szó nélkül behajtott a sötét fák közé…
Innen már zökkenőmentesen elértem a kompot és megérkeztem a festői Cozumelre, amiből persze épp nem látszott semmi sem, de a ferry óriáskivetítőjén megmutattak minden amit épp nem látok a sötéttől. A kialvatlanság és a jetlag következtében összezavarodott elmémnek nagy szüksége volt a pihenésre, szóval a kiváló mexikói eledel és egy sör után eldőltem mint egy liszteszsák…
TÚLOLDAL 