TÚLOLDAL

Minden egyes alkalommal, amikor az oda nem illő érzések belepofátlankodnak a hangulatomba, ismételten rá kell döbbenjek, hogy az ember a legfurcsább állat aki valaha is taposta ennek a planétának a felszínét. Rendkívül ellentmondásos és néha saját magával köszönőviszonyban sem lévő entitás.

Mikor azt hiszed, hogy már réges-rég leszámoltál a tárgyaktól való függésnek még az árnyékával is, hogy ez már lefutott kör, messze fölötte állsz az ilyen típusú vágyaknak, egyszer csak óvodásként látod magad egy homokozó szélén, aki vörösre üvölti a fejét, mert nem akarja visszaadni a kölcsönkapott körteformát.

Eltöltöttünk itt négy évet, a kezdeti két hátitáskányi készlet amivel érkeztünk meglehetősen felszaporodott, nincs is ebben semmi furcsa, hiszen az ember törekszik az igényeinek megfelelő kényelemre, ezért óhatatlanul megjelennek a kedvelt tevékenységekhez elengedhetetlenül hozzátartozó eszközök is. Most az eredeti szintre kell visszaredukálni az ingóságok menyiségét, hogy újra beleférjenek az azóta kicsit jobban lerongyolódott hátizsákokba.

Szerencsére azért már jó ideje nem vagyok az a “tegyükeleztaszartháthajóleszmégmajdvalamire” fajta, ennek ellenére egy csomó biszbasz halmozódott fel. Ezekkel elvileg és látszólag semmiféle érzelmi kötődés nem alakult ki. Mégis amikor a selejtezés idején ráébredsz, hogy ez-is, meg amaz-is a hátrahagyott dolgok közé fog tartozni, bizony kicsit összeszorul a szív, még abban az esetben is, ha az agy csupán lekezelő mosollyal nyugtázza a “gyermeki lélek” ragaszkodását. Talán rendben is lenne mindez, meg lehet avval mentegetőzni, hogy ezek természetes tünetei egy korszak lezárásának. Aztán eszedbe jut valami félelmetesebb, már nem a kisírt szemű ovist látod a műanyagjátékaiba kapaszkodva, hanem egy szentimentális, demens nagyit, aki nedves szemekkel szorítja remegő kezével a lecsömpült farkú őzikés porcelánnippet.

Emlékek, meg idő, meg ilyenek, csupa kavargó, semmibe nem illeszthető gondolatmenet.

Aztán még itt van a közelmúlt másik arculcsapása.Történetesen az, hogy eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha az amúgy jól fejlett mechanikai érzékemet az anyagokkal való bánás lassan feledésbe merülő ismereteit összemixelném a víz alatti világhoz fűződő jó kapcsolatommal és kitanulnám az ipari búvárság csínyját-bínyját. Utána is kérdeztem egy megfelelő fórumon, hogyan, és mint érdemes egy efféle karrierhez hozzákezdeni. A válaszok gyorsan letörték a kezdeti lelkesedést, ugyanis, ki nyíltan, ki burkoltan, de abban megegyeztek, hogy a 35 éves kor bizony már retirement age-nek számít a commercial diving területén és ugyan elvégezhetem a tanfolyamok özönét egy valag pénzért, de arra ne számítsak, hogy valaki alkalmazni fog egy ilyen aggastyánt…

A ráció megingását az indokolatlan érzésekkel szemben persze nagyon könnyű összekapcsolni az öregedés fenyegető rémével, főleg amikor megkaptad az első olyan negatív impulzust az élettől, ami egyértelműen a korodnak szól, éppen felszámolod magad körül a jól berendezett életedet és mindehhez üvölt egy pompás feldolgozás a hold sötét oldaláról, hogy “tájmizamánszta”…

Mindez persze csak picsogás és remélem gyorsan múló hangulatingadozás, az amúgy felfokozott várakozás emocionális ellenpontozása, ami talán törvényszerű egy ilyen esetben, meg hát labilisnak is kell néha lenni vagy miafranc.