- A múlt héten eszközölt autós kirándulás sikerén felbuzdulva ismét nekiindultunk. Azonban most, nem bérelt autóval hanem Daniella “új”‘ verdájával. A cél eredetileg Las Palmas volt, de hallottunk egy buliról Melonaraban, gondoltuk meglátogatjuk. A mulatságról sajnos időközben kiderült, hogy semmiben nem különbözik a sztenderd falusi fiestáktól, amik egyébként nagyon aranyosak, és kedvesek, de a túlvezérelt hangtechnikából üvöltő lakodalmasflamenkóra népviseletben lerészegedést már annyiszor láttuk a környező településeken, hogy valami nagyvárosiasabbra vágytunk. Az eredeti elképzelés amúgy is a főváros volt, így a sajnálatos módon későn induló program, kis kitérő után mégis a plasa de musicán folytatódott. A bökkenő az egészben, hogy az autó műszaki hiányosságai már az odaúton kiütköztek, ezért a járművet valahol el is kellett hagynunk Palmas utcáin.(ezáltal végleg meghiúsult Hajni vezetési gyakorlata) Valamint mire sikerült elfogyasztani az előre megvásárolt üveg Arehucast, meg kilőni hozzá pár rakétát és nekiálltunk táncolni, addigra a szórakozóhelyek is lehúzták a redőnyt. Jóformán, a közben hajnali világosságba borult téren táncikáltunk és dülöngéltünk, a buliról hátramaradt pár emberke társaságában, akik, az éjszaka folyamán különféle szeszes italokat, hűtőtáskából kínáló, leleményes bolond körül csoportosultak. Az úriember látván, hogy a fizetőképes közönség jobbára eltávozott, bezárta a boltot és Tom Waits rekedtségét megszégyenítő hangján közölte, hogy átteszi a székhelyét Agaete-be, ahol még nagyban zajlik a fesztivál. Miután jeleztük, hogy szívesen vele tartanánk, helyet biztosított számunkra a kis furgonjában. Ezt persze úgy kell elképzelni, hogy valahogy bepréselődtünk a különféle lomok közé, amivel már amúgy is tele volt a kocsi, aztán még ránk pakolt egy csomó bizbaszt, például gurulós banyatankra rádrótozott hangfalakat, napernyőrudakat egy fél rekesz rothadó narancsot, meg mindenféle furcsa holmit, amit, a “bizonyára nagyon jó lesz még valamire” jellegű félkegyelműek halomba szoktak gyűjteni, majd letakart minket az egy hanyag mozdulattal leszakított, a gépjármű hátsó szekcióját a vezetőtől elválasztó színes függönnyel. Ezek után, nehogy véletlen lemaradjunk valamiről, elkezdett száznegyvennel hajtani (ez csak az útburkolati jelzések szaggatott vonalainak látszólagos záróvonallá olvadásából, és a jármű tömegközéppontjának amolyan Nascar-os kilendüléséből derült ki, mivel a kilométeróra nem igazán funkcionált) sebességét a kanyarokban sem igazán mérsékelte, és az ebből adódó fizikai problémát, leginkább az összes sáv együttes használatával kívánta orvosolni. A hajnal egyik leghihetetlenebb momentuma csak ez után következett, hiszen a rendőrök csak megállították az ámokfutót. Én a rend büszke őrei helyében már csak a semmibe révedő zavart tekintet és a nehezen dekódolható, harákoló orgánum miatt bevittem volna a tagot, ha mást nem, annak leellenőrzése végett, hogy ilyen szellemi kondíciókkal rendelkező egyénnek egyáltalán adhatnak e vezetői engedélyt. De sem a hullakész őrültet nem szállították ki, sem a vásári forgatag reciklált hulladékai közé ékelődő potyautasokat nem vették észre,(pedig elég harsányan kuncogtunk a lepel alatt) hanem békésen hagytak továbbhaladni. Persze bolondunk, amint a zsernyákokat biztos távolságban tudta, rögtön visszatért a rally pilóták versenystílusát idéző helyváltoztatási formához. Az akció kiváltotta nehezen csillapodó röhögőgörcs és a hasonló közlekedési szituációkban az embert jogosan elöntő halálfélelem, egyöntetű Rn’R életérzéssé kondenzálódott, midőn meglepő hangerővel felcsendült, a hónom alá dugott rozsdás,recsegő hangszóróból az örökzöld “welcome to the jungle”. Reggel nyolc óra felé lehetett amikor megérkeztünk, és a helyben talált hippikkel való rövid kokettálás után elindultunk felkutatni a fesztivál valós színhelyét. Miután a kikötő zordon biztonsági embere lezavart a hajódaru, általunk függőágyként használt hevedereiről (mondván tönkretesszük azokat),korai programok híján, pár sör után leheveredtünk a parti kövekre és pihentünk egy kicsit,(nem számolva avval a ténnyel, hogy az idő múlásával az épületek enyhet adó árnyéka elvonul felőlünk és a part is megtelik a vasárnapi fürdőzőkkel.) Így hát perzselő napfényben ébredtünk, a saját fortyogó izzadtságunkban, szinte a fejünkre terített törülközők és mindenfelé meredező napernyők gyűrűjében, egy hatalmas zsibogó tömeg kellős közepén.(Hajni bőrére rá is másolta a nap a fürdőruhája pántjait és a magán felejtett tenyerének lenyomatát.) Kis frissítő úszkálás után felvettük a mulatság ritmusát, meglátogatva a rendezvény különböző helyszíneit, fagyit nyaldostunk és tovább folytattuk a sörök iszogatását. Az éhség kezdett hatalmába keríteni mindannyiunkat, de csak egy üvegtigrisre hajazó utánfutós büfé került az utunkba, ahol a tulaj sajnálkozva vállalta, hogy száraz szendvicsen kívül semmije sincsen, mert kizabálta a vasárnapi fesztiválközönség. így jobb híján elropogtattunk egy drága de pocsék csirkésszendvicset, szalmakrumplis sóval, miközben mind beljebb és beljebb húzódtunk az olajszagú vendéglátóipari dobozegység lassan fogyatkozó árnyékába a pusztító napsugarak elől, majd szép lassan, elcsigázva visszastoppoltunk Palmas-ba. Figyelembe véve a hivatalos szervezetek munkaszüneti napokon tanúsított általános passzivitását és a nagyjából közkeletű “hasta mañana” mentalitást itt a szigeten, meglepő gyorsasággal sikerült autómentőt és a gépjármű biztosítás által fedezett hazataxit találni, bár addigra már jócskán ránk sötétedett…
TÚLOLDAL 