Az idő kíméletlenül halad előre, ezt nem csupán a magam mögött hagyott évfordulók menetrendszerű szaporodásán veszem észre, hanem az olyan furcsaságokon, hogy már a kanáriai életünk első szakaszából is köszönnek vissza olyan flashback-ek, amik mintha valahonnan a régmúlt homályából bukkannának elő. Történetesen egy olyan dologról beszélek, ami a mai, kicsit másnapos ébredésem pillanatait fordította értetlen, kísérteties, deja vu paranoiává. Az itt San Juan- névre keresztelt Szent Iván éji napfordulóünnep után, kicsit besörözve támolyogtunk el a cimboránk albérletébe, ami speciel tökéletesen megegyezik avval az ingatlannal, ahol a playa del Ingles-re költözésünk alkalmával, a “nagyvárosi” pályafutásunkat kezdtük. Persze tisztában voltam vele, hol fogunk aludni (még a szoba és annak berendezése is ugyanaz) de amikor reggel kinyitottam a csipáimat és a körülmények arról próbáltak meggyőzni, hogy két és fél évvel ezelőtt van, (ami ugyebár nem nagyon lehet), akkor majdnem rövidzárlatot kapott az agyam. Hirtelen tényleg nem tudtam mit kezdeni a szituációval, de ahogy az elmúlt este emlékei lassan előbújtak a kótyagos tudatból és értelmezni tudtam a történteket, a sokkhatás is elég hamar elmúlt. Mosolyogva konstatáltam, hogy bátran elindulhatok a mellékhelyiségbe, biztosan nem fogom a minimum háromnegyed órán keresztül tartó reggeli zuhanyzását bonyolító Radoslaw Kubanskit az ajtó mögött találni, hogy vörös fejjel járhassak kényszeredett sztepptáncot, viaskodva a külvilág és a húgyhólyagom között fennálló veszélyesen nagy nyomáskülönbséggel.
Persze már abban az időben sem volt túl rossz nekünk, de azért van ami jó, hogy elmúlt…
TÚLOLDAL 