Mindig ijesztgetnek avval, hogy hurrikán így, meg egyéb trópusi viharok úgy aztán nem lesz belőle semmise. Most nem volt rémhírposztolás a közösségi oldalakon, se konzuli körlevél, egész oldalas újsághír meg ilyenek, mégis kibaszottul üvöltött a szél egész éjszaka (szerencsétlen macskát lefújta a tetőről) és még most is ezt teszi. A hangja alapján olyan mintha fel szeretné borítani az egész kulipintyót velünk együtt. A felhők pedig úgy suhannak mint a táj a vonatablakból. A teraszról, ha csak az eget nézem olyan mintha egy autópályán hasítanék százhússzal. Persze semmi túlzásra nem kell gondolni, Pozo Izquierdo- ban ez a légmozgás volt a matiné fokozat, csak, hogy ott betonból meg kőből építették a házakat nem alufóliából…
TÚLOLDAL 
Igen szívesen látnék én is világot (elméletben), de pl az ilyen természeti katasztrófák, háborúk, járványok stb. sújtotta vidékektől picit fosok. Ez a poros Kárpát-medence még mindig az egyik legbiztonságosabb helynek tűnik a földkerekségen. Legalábbis én ilyesmivel nyugtatom magam.
A világlátáshoz mindig kell némi bátorság. (Ez alól persze kivételt képez a négyfal közvetlen biztonságát élvezni kívánó nettravellerek esete) Véleményem szerint, sokszor az egy helyben maradás nagyobb vakmerőséget igényel. Számomra egy békés szigeten 10 évente előforduló tengeri vihar kisebb rizikófaktort jelent, mint például a honi viszonyok közti egzisztenciális bizonytalanság, vagy mondjuk életek ezreit követelő háború a szomszédban…
Persze, ebben is van valami. Minden viszonylagos.
Amúgy meg beszarok teljesen: megkérdeztem az asszonyt meg a két gyereket, hogy mit szólnának, ha azt mondanám, hogy jövőre kiköltözünk Tenerifére, Hong Kongba, Angliába vagy valahova (mert mostanában sokat olvastam ilyen itthonról elszármazottak által írt blogokat, mint ez). Erre ezek a szégyentelenek habozás ás gondolkodás nélkül rávágták mind a hárman, hogy oké, szívesen! Úgy látszik csak én vagyok családapaként ilyen beszari, biztonsági játékos. Mondjuk párom azért árnyalta, hogy el kellene jutni egy pontra szerinte ahhoz – mint ahogy többen persze a mi rokonságunkban, ismeretségünkben is eljutottak odáig. Most meg még ha szar is a melónk, meg időnként billeg is – azért megélünk belőle. De, hogy ilyen egyszerűen mennének… meglepett.
Tenerife kiváló célpont, ha valaki szereti a jó időt és az óceánt, viszont mégsem szeretne nagy távolságokba kerülni az Európában megszokott kulturális beidegződésektől. Utazni jó, valóban világot látni még jobb. És nem csupán megélhetési kérdés. Persze az nagyon nem mindegy, hogy az ember úgyamúgy mivel foglalkozik/mihez ért, mivel az efféle helyeken, úgymond korlátozottabbak a lehetőségek. Cserébe viszont a kvázi kulimunkát, magyar mércével számított középvezetői díjazással honorálják…
Én ilyen tudathasadt vagyok, hogy: maradi és biztonságpárti meg egyben imádom az újdonságok felfedezését is. Esetemben azért erősen a nullához konvergál annak a reális esélye, hogy bárhova is kimennék hosszabb távra, dolgozni-élni is. Pedig úgy lehet igazán valódi, nem csak túristáskodni. Viszont a gyerekeimmel már nem tudom mi lesz…
Ha játszadozom a gondolattal akkor azért érdekes, mert a párom és én is valószínűleg csak kulimunkához jutnánk kint középkorú, leharcolt szociális – egészségügyi területen dolgozóként. Itthon viszont hiába voltunk időnként középvezetői szintem a saját szakterületünkön, abból is elég kevéske lé folyt be. Nekünk asszem marad az utazás – az is csak nagynéha. Pont ezért jó legalább mások tapasztalatairól, élményeiről, keserveiről, örömeiről olvasni! 🙂
Ki tudja, ha annak idején húsz éve én is megcsinálom a PADI vizsgát és a Dunában történő félnehéz hullakeresési gyakorlat megfázva nem vág tönkre… akármi lehetett volna belőlem is… 🙂 Persze az ejtőernyőzést is abbahagytam. Megállapodtam. Családos lettem. Ez sem rossz. Itthon sem. Igazából bárhol el tudnám képzelni az életem, amíg a párom mellettem van. Itthon is jöhet bármiféle trutyi, asszem együtt szembe tudunk vele nézni…
Mondjuk én könnyen jártatom a számat, lévén az összes fontos ingóságom bezsúfolható egy közepes túrahátizsákba, valamint az evolúciós sikeresség rögös útjára sem állítottam mérföldköveket. Viszont ahogy a honi oktatás “fejlődéséről” informálódom gyereknek/gyerekkel sem túl vidám manapság abszurdisztánban maradni…
“evolúciós sikeresség rögös útjára” – 😀
Hogy milyen gyereknek, arról őket kéne kérdezi, azt meg hogy milyen gyerekkel arról meg páromat…