TÚLOLDAL

A homokhegybe, aminek az elején egy teve pörgeti a lemezeket – és nem mellesleg passzív jövedelemforrásként funkcionál – többen is beköltöztek.

Ők valami hártyásszárnyú banda. Darázsfélének tűnnek, de egyelőre még nem sikerült beazonosítani kik és mifélék is egészen pontosan.

Talán valamiféle kaparódarazsak lehetnek.

A homokba a testméretüknél kicsit nagyobb átmérőjű, de sokkalta mélyebb lukakat ásnak, majd ha ez kész van és a homokszobor karbantartó munkálatok nem teszik tönkre a kérót, akkor szorgalmasan cipelik bele a megbénított – sokszor náluk sokkalta nagyobb – ízeltlábúakat. Szaporodásmódjukat tekintve a rovarvilág igazi kis „ALIEN”-ei, ugyanis a leszedált kollégák ahhoz kellenek, hogy béna testük legyen a darázspeték bölcsője, és a kikelő lárvák a még élő, de magatehetetlen áldozat frissen maradt „húsával” táplálkozhassanak.

A természet nem ismer irgalmat, ha fajfenntartásról van szó, (mondjuk egyéb esetekben sem) de hát, mint köztudott, ez egy zord és kegyetlen világ. Az az egyszerű tény már önmagában is igencsak felvillanyoz, hogy ezek az apró lények nem az emberi szervezetet-struktúráját tartják alkalmasnak a rendhagyó kis szülőszobáik létesítésére. Mondjuk így, hogy nem a saját bőrömön kell megtapasztalnom, a metódus inkább tűnik lenyűgözőnek és zseniálisan kézenfekvőnek, mint gonosznak vagy kegyetlennek, amely jelzőkkel úgyis csak az antropomorf gondolkodás ruházza fel ezt a megoldást.

A homokdomb hátulja helyenként úgy néz ki, mintha beledurrantottak volna egy sörétes puskával, megannyi apró lukacska egymás mellett. Egy egész lakótelep.

Vicces nézni, ahogy a terhüket cipelő, ettől persze lassú és esetlenre változott repülési képességű, törékeny kis sárga potrohúak tétován lebegnek a tésztaszűrővé luggatott fal előtt és keresik, melyik odú is lehet az övék. Mint a rosszul bekalibrált RC helikopterek, amiket irányítójuk képtelen egy helyben tartani. Fáradhatatlanok, ha esztétikai vagy praktikus okok miatt kénytelen vagyok tönkretenni a munkájukat, azonnal új üreg ásásába kezdenek, illetve hihetetlen képességgel találják meg a már elkészültet, aminek a lefolyó öntözővíz vagy a formákat rendben tartó spakli munkája eltorlaszolta a bejáratát.

Mivel ragadozókról van szó, nem precedens nélküli a megszerzett zsákmányon való összebalhézás sem. A nagyobb hangyával, léggyel, poloskával vagy egyéb bogárral a karmaiban imbolygó apró vadászokra néha rárepülnek a rivális fajtársak és megpróbálják elorozni a drága erőforrást. Ezek a valódi kis légi parádék a saját léptékükből szemlélve persze kegyetlen küzdelmek, amik szerencsés esetben csak a préda elvesztésével járnak, de nem ritkák a lecsípett végtagok vagy megrongált szárnyak sem…

Persze az én üzleti érzékemet minősíti, hogy a szobor hátuljában otthonra találó szadista kis röpködők sokkal jobban érdekelnek, mint a passzázson sétálgató különböző nemzetek fiai, akik támogatásából tulajdonképpen élek. Talán ezért is adtam ki ezt a munkát Lizának, Gergőnek és Balázsnak, akiknek az enyémnél összehasonlíthatatlanul fejlettebbek a kommunikációs képességei. Bizony a bevételi statisztikákat is pozitívan befolyásolja, hogy olyan emberek őrzik a szobrot, akiket, – velem ellentétben – jobban foglalkoztatnak a humanoidok, mint a tengerpart faunája.