Ő az új barátom, nem elég hogy gyönyörű sárga és kék, de 16 literes a tartálya. Nagy segítség ez, ha több köbméter homok nedvességtartalmát kell megőrizni a tűző napon.
Ez a készség óriási előrelépés a kezdeti beruházásként megvásárolt kínai spricnihez képest, ami maximum másfél liter folyadék befogadására volt hitelesítve, és ennek az elhanyagolható mennyiségű víznek a kiporlasztásához legalább ötször kellett feszesre pumpálni.
Az eszköz, áttételesen, közvetett hangulatjavításra is kiválónak bizonyul.
Eleddig csak a hátizsákomra szíjazott, jóval a fejem fölé meredő, rikító pirosnyelű lapát, és a valaha vörösnek mondott, de a hosszas napon tartózkodás miatt halovány rózsaszínre szikkadt szalmakalap együttese kölcsönzött, meglehetősen komikus, „alternatívnemiidentitásúkubikostörpe” megjelenést, viszont a mostani színpompás, hátipermetezővel kiegészült, – és így némi szellemirtós asszociációval bővült – outfittel már tényleg semmit sem tudnak kezdeni a sétányon grasszáló, egyszeri turisták.
Legtöbbjük csak kedélyesen mosolyog, ahogy a jólöltözött bohócokon szokás, de egyeseknek olyan lesz a fizimiskájuk, – mikor meglátnak ebben a „jelmezben” közeledni – mint akiknél hirtelen üt be a papír. Bekapcsol a fejükön a képernyőkímélő üzemmód, vagyis teljesen elveszítik a kontrollt a vonásaik felett, tágra meredt szemek, megnyúlt pofa, leesett áll. Szinte hallatszik, ahogy a koponyájukon belül fogaskerekekként csikorgó neuronok visszatérő hibának érzékelik a vizuális inputot és ez egész egyszerűen lefagyasztja a rendszert. Ilyenkor hosszas másodpercekre ebbe a pozícióba ragadnak, pislogni is elfelejtenek, csak a nyakuk tekeredik gépiesen a mellettük elhaladó értelmezhetetlen látvány után. Én mondjuk, legalább olyan jól szórakozom az arcukra kiült tétovaságon, mint amennyire ők nem értik a szituációt, ezáltal egész vidáman indul, az amúgy is „rendkívül megerőltető” homokszobrász munkanap.
TÚLOLDAL 